Jolán „még soha nem volt egymáséi” (a történet kezdetén), s valószínű, a MÁV vezérigazgatója sem jön el érte Ibusárra. Ezért a jegykiadó kalitka helyett teremt magának egy tágas világot; kastéllyal, parkkal, rettenthetetlen huszárkapitánnyal – aki deli legényeivel lép színre –, na meg nádszál hercegkisasszonnyal, aki szerelemre gyullad az imént még szablyával szalonnázó Bajkhállóy Richard iránt, kinek majdan „fürdik a kardja vérpatakban”, akárki meglássa.Tán ennyiből is kitetszik, hogy két világ van itten egymásba játszva – ahogyan ezt Parti Nagy Lajos kiókumlálta. Egyik recenzense így voksol az író mellett: „műfajteremtő ereje az Ibusár című színműben teljesedik ki, amelyben Sárbogárdi Jolán, a jobb sorsra érdemes pályaudvari jegykiadó lány írja élete nagy művét, zenés, táncos huszerettjét.”
„A mondat a mi legnagyobb ellenfelünk” – figyelmeztetik öreg szerkesztők az újdondászokat. S bizony igazuk van. Nos, Parti Nagy Lajos nem fél a mondattól. Amit emígyen vall be szerényen: „Valószínű, hogy az egyetlenegy dolog, amit viszonylag jól tudok az életben, az különféle mondatoknak az így-úgy való megfogalmazása, ahogy más történetesen kézen tud járni vagy nem tudom én mit.” Arról a nyelvi, poétikai kreativitásról van szó, ami kevesek sajátja és könyvvel kettesben is öröm, de igazi sikerre mégiscsak akkor számíthat, mikor testté lesznek a szavak – vagyis színpadon.
Miközben a Kamaraszínházban tanúi lehettünk, hogy „éjei harapdált gyümölcsét miként etette saját pelikánjával Sárbogárdi Jolán”, sajnálkozunk, hogy színházunk kicsit későn fedezte föl a 16 éve született művet. Mindazonáltal sikerült a mulasztást helyreütni, merthogy Ács János hívatott meg rendezőnek. Az író meg a rendező személyében ezúttal két olyan alkotó karakter találkozott, akik a magyar nyelv és irodalom tanáraként is diplomát szereztek anno, s ez átsüt a produkción. Mert „dilettánsul” csak az tudhat írni, s színészt megszólaltatni, kinek hazája az anyanyelv. Az Ibusár nyelvi leleményei, idézetei idegen nyelvre aligha fordíthatók. Mindez kevésbé vonatkozik a zenei idézetekre, ugyanis világhírű magyar daljátékok, operettek melódiái hangzanak fel Regős Zsolt zongoráján. A rendező, akinek életművéből ezúttal csak a BITEF-fődíjra emlékeztetünk (Weis: Marat/Sade – 1981) nemcsak mindent tud a műfajokról, de ízléssel adagol groteszket, paródiát, szürrealista attitűdöket etc. Tanulság: egy jelenet beállítása közben nem feledhető a szereplők szellemi beállítottsága! A játszók ensemble-ként funkcionálnak, sokféle készséget kívánó feladataik megoldása közben. A főszereplő, Seres Ildikó álmokba forduló naiv hite, letört, majd újraéledő lendületei megragadóak. Sárbogárdi Jolánja – a változó lelkiállapotok szerint – egy-egy gesztussal, rebbenő mimikával minősít világot, szituációt, partnert. A megszállott lány nagy elánnal végrehajtott cselekvései a színésznő belső erejéről és érzékeny intellektusáról vallanak. Jancsó Dóra hercegkisasszonya a szép szende és a decens komika vegyülete (nem keveréke), némi hiszteroid fűszerezéssel. Régi ítészek brillírozásnak nevezték az ilyen alakításokat. Richard kapitányról (Fandl Ferenc) csak egy – immár perszifláló – Petőfi-sor: „Mindjárt vitéz, mihelyt magyar…” Guszti állomásfőnök, Vida Péter megformálásában slemil figurának tűnik, gyámoltalansága azonban megtévesztő; álságos szerelemmel közelít Jolánhoz. Mindez hiteles, s szerfölött mulatságos. A többiek: Baj László, Kerekes Valéria, Bősze György, Szegedi Dezső, Hunyadkürti István, M. Szilágyi Lajos az óramű kisebb-nagyobb fogaskerekei szerint, hibátlanul működtek. Menczel Róbert „két világú” díszlete mind művészileg, mind technikailag remeklés.
–Gyarmati Béla–
Hozzászólások
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be vagy regisztrálj.
Legyél te az első hozzászóló.