MiNap Online

A kicsit tán talányos cím, nem az én leleményem; egy román professzor megdöbbentő esszéjéből származik. De erről majd később. Egyelőre Tokajba autózunk. Visszük a vendéget, a leghűségesebb magyar város lakóját, aki a Hegyaljára s a történelmi borvidék központjára kíváncsi – ahol még sohasem járt.
Nem szeretném, ha csalódna az idegen, ezért mikor a Sárga borházat elhagyva a tarcali útra fordulunk, megjegyzem, hogy nem kell feltétlenül összehasonlítania Sopron építészeti környezetével a tokajit… Ám minden óvatoskodás felesleges; mert csak a vak nem látja, hogy mi minden történt itt a Bodrog torkolata alatt, jobb partján a Tiszának.
Mi is megsimogatjuk – tovább fényesítve – a hordón vidámkodó Bacchus bronzát, gyönyörködünk az újjászületett zsinagógát szemlélve, benézünk a múzeumba, s örülünk, hogy épül a színház, mely a település híres szülöttéről, Paulay Edéről kapja majd nevét. Közben emlegetjük Bodonyi Csabát, aki a város főépítészeként fénybe vonta a régi értékeket, s újakat teremtett. Magyarán: szerencsésen találkozott itt az alkotókészség a városlakók lokálpatriotizmusával.
Hegyvidéki településeken (emelkedők, lépcsők, lejtők) jó, ha lába alá néz az ember. Így teszünk mi is, aztán jó ideig föl sem emeljük tekintetünket, mintha keresnénk valamit. Nem keresünk, de keresve sem találnánk. Tokajban nincs utcai szemét. Sehol egy eldobott csikk, egy gyufaszál, „pézsé” (papírzsebkendő) maghéj, nejlontasak, üres palack, kenyérdarab, kiflivég; a máshol utcára száműzött ócskaságokról (cipők, textíliák, bicegő székek stb.) nem is beszélve.
De hol van az a máshol? Gabriel Liiceanu professzor tanulmánya szerint ott, ahol a nép népességgé alakul – elsősorban a nagy városokban. A szerző lakhelyén, Bukarestben vizsgálódik, s gyomorfogató naturalizmussal festi le saját kerületének szemét-térképét; azt a három szemétdombbá lett parkot, illetve utcarészletet, melyet – kétszáz méteren belül – naponta kénytelen elviselni munkába menet. Bent, vagyis otthon, senki nem köp a szőnyegre – olvashatjuk. „A >>kint<<-et viszont mindenki a senki földjének érzékeli, s minden mocskot oda ürítenek”. Mindezt tudjuk. De az ismeretes-e, hogy a civilizált társadalmakban szinte nincs különbség a „kint” és a „bent” között? Vagyis az utca, illetve a lakókörzet is otthona az embereknek.
Hogyan érhetjük ezt el? A mentalitást kell megváltoztatni, azaz mással és másként kell a lelkeket táplálni. Némileg szimplifikálva így foglalhatjuk össze az esszé tanulságát.
Liiceanu professzor a saját portája előtt söpör! Talán ez is megtanulandó. De legalább látogassunk el Tokajba.

Gyarmati Béla