MiNap Online

Nem hinném, de kétségbevonhatatlan tények bizonyítják, hogy a levél írója immár nyolcvanöt esztendős; egykori doni katona… Jó írás, – tartalmát, logikáját tekintve. És ritka szépírás! Nem kell hozzá grafológus, hogy a betűk formájából, a vonalvezetésből, az írásjelekből a levélíró személyiségére következtessünk.
Miért fogott tollat a feladó, miért választotta az írást, miért vásárolt drága bélyegeket, mikor közlendőjét telefonon is tudathatta volna, hogy a doni katasztrófa egykori szenvedőjeként igazolja cikkem, ami a második magyar hadsereg pusztulásának hatvanötödik évfordulóján jelent meg.
Gondolom azért írt, mert a Bell-féle készülék sok mindenre alkalmas, de arra nem, hogy a mindennapi beszéd esetlegességei közben „nyomdakészen” fejezzünk ki gondolatokat, érzelmeket, kérdezzünk, igazoljunk, vagy cáfoljunk. Meg aztán a szó elrepül. Szerencsére az írás megmarad, így hát én becses emlékeim között őrizhetem ezt a levelet. Megérdemli!
Mert meghívók, reklámlapok tucatszámra érkeznek, (olykor kiszorítják a postaládából az Élet és Irodalmat), de valamennyi személytelen. Sok százan, ezren kapnak ugyanilyeneket.
Ha valaki mégis engem keres, hát van vonalas telefon, mobil, e-mail, iwiw. Kommunikálunk is, de – nagyon kevés kivétellel – ez nem igazi eszmecsere; nem süt át rajta megbecsülés, barátság, emberség, szeretet. Ha Kazinczy Ferenc – a legnagyobb magyar levelező – bepillantana az elektronikus levelekbe, nem értené, hogy mivé lettek honosai. Episztolákban, költői levelekben sem bővelkedünk. A szerelmes levél meg ilyes: „Fityusz! Szombat dizsi, dobbants! Semmi parázás, nem vagyok fűzőgép: Csóközön.”
Persze a mobiltelefon karaktereiből nem is futná egy biedermeier levélre, (arra nincs is szükség) de, hogy ilyen szegény legyen a szótár, mint tapasztaljuk..? Szürke nyelv, szürke emberek, akik hovatovább alig tudják megszólítani egymást.
„Figyelj csak!” – már a harmincasok, negyvenesek is így toppannak be boltokba, éttermekbe, tán még hivatalokba is. És tanúja voltam, hogy az egyetemi polgár – mert hibás árut sóztak rá – képtelen volt megfogalmazni a pár soros reklamáló levelet.

Régen is voltak (ma már megmosolyogtató) levelezőkönyvek. De azok választott szövegeit legalább ki kellett másolni – kézírással. Ma összerakható gépi panelekkel is lehet operálni.

Mennyivel szegényebbek volnánk, ha eleink (nemcsak az írókra, tudósokra, művészekre gondolok) nem leveleztek volna egymással. A hajdan valcoló mesterlegényekre, a külországokban oskolázódó deákokra, a távoli garnizonokban szolgáló katonákra, vagy éppen azokra a honvédekre gondolok, akik elgémberedett újjakkal fogták a tintaceruzát, valahol Oroszországban, hogy hírt adjanak szeretteiknek.
Gyerekkorunkban a levél után kiáltottunk a postaládába: Sürgős! És gyorsabban, vagy lassabban eljutottak a levelek, lapok lélektől lélekig. A régi postaládákat országszerte most cserélik ki – újakra, korszerűbbekre.

Gyarmati Béla