MiNap Online

„Tűzoltó leszel s katona! / Vadakat terelő juhász!” Csak most figyeltem fel a felkiáltójelekre a sorok végén. József Attila (aki gyerekként „csak” gazdag szeretett volna lenni) pontosan tudta, hogy milyen vágyak élnek a gyerekekben, milyen ábrándok ringatják álomba őket. Minden gyermek költő, de a későbbiekben csak kevesen őrzik meg a gyermeki érzékenységüket. Példáért persze nem kell a szomszédba menni. „Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni” – írja Ady Endre.
Magam pap meg katonatiszt szerettem volna lenni – első elemista koromban. Egyszerre tündökölve mindkét szerepben. Ami nem is annyira élénk fantáziámnak köszönhető, tudniillik keresztapám – falusi káplánból – tábori esperessé küzdötte föl magát, így aztán hol reverendában, hol tiszti uniformisban látogatott meg bennünket évente egyszer – búcsúkor. Mikor – immár felnőttként, váratlan pénzzavarban – én kerestem fel, akkor kazánfűtőként működött, de ebben a szerepben is jól érezte magát.
– Lényeg, hogy publikálj! – hangoztatta többször is rövid látogatásomkor – s átnyújtotta legújabb fűtéstechnikai cikkét. Persze nem olvastam el, mint ahogyan hitéleti publikációi és a magyar honvédség lelki nevelését célzó írásai sem érdekeltek. Ha valami távolt állt (és áll) tőlem az a papi meg a katonai hivatás, a fűtőkről már nem is beszélve.
De hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem választottam szerepet magamnak. Ámbár nem is választás kérdése ez; inkább csak úgy megtalálja egy-egy szerep az embert. Azt nem határoztam meg, hogy milyen minőségben, de szerepem szerint (mint a mesehősök) mindig csúffá tettem valakit. A hazugokat, a nagyképűeket, a percembereket, az üresfejűeket és az okos manipulátorokat. Ha nem is a valóságban, de ábrándozásaim közben. A valóságban először – még középiskolásként – egy pöffeszkedő egyetemistát szorítottam sarokba, aki diákkori szerelmem akarta elkápráztatni.
Meg lehet a szereptől szabadulni? Embere válogatja. Ifjonti szerepjátszásokon (szerepjátszásunkon) később már csak mosolygunk. Elcsitul, kikopik belőlünk a világmegváltó szándék. Hacsak ha csak, nem válik a szerep hitvallássá, s akkor már nem is szerep. Gondoljunk nemzetünk nagyjaira, akik – a vértanúságig – vállalták a történelem által rájuk osztott szerepet. A sokak közül ezúttal csak Nagy Imrét említem. De azokról is szólhatnék, akik nem voltak eléggé erősek és talentumosak valamely szerep követelményeiknek megfelelni.
Ám nem rájuk akarom most a figyelmet irányítani, hanem a gombamód szaporodó ripacsokra, a kulisszahasogatókra, az üresfejű szenvelgőkre, a hitet, tudást, erőt imitálókra; akik lelkiismeret-furdalás nélkül akárhányszor képesek váltogatni szerepüket, akik megjátsszák a gondolkodót, a töprengőt, az aggódót.
Ugye ismerik a szituációt, mikor a szónok égre néz (mintegy magába fordul) aztán egyszerre kimondja a „nagy igazságot”, ami mintha most született volna agyában; noha tanácsadói sugallták súlyos pénzekért.
Nem folytatom. Talán még annyit, hogy a gyerek minden szerepjátékában (akár tűzoltó, akár katona, akár vadakat terelő juhász) abszolút hiteles. A magát megjátszó felnőtt hiteltelen – hamis. Színházban elveszik a szerepet az ilyenektől. És a közéletben...?

Gyarmati Béla