MiNap Online

Vasgyári kolónia - a hanyatlás

2014-07-27 12:14

A számozott utcák soha nem képezték szerves részét a vasgyári kolóniának. Ennek ellenére, az átmeneti szállásnak épült lakások még ma, 100 év elteltével is állnak. A számozott utcák lebontása több városvezetés fejlesztési elképzeléseiben megjelenik, már korábban szükség lett volna a terület rendezésére – mondta el Dobák Judit a vasgyári kolóniával foglalkozó kulturális antropológus, a Miskolci Egyetem oktatója.

A kolónia, ma számozott utcákként emlegetett része 1909 és 1914 között épült. Ezek az utolsó házak, melyeket a gyár nagy számban építettet, ugyanakkor a munkálatokat rendkívül kis költségvetésből finanszírozták. Ekkor kezdik építeni Budapesten a Wekerle-telepet is, ami az országos költségvetésben jelentős összeggel szerepelt, azonban mivel a vasgyári kolónia bővítése az akkori vezetésnek nem jelentett politikailag előnyt, a pénzt Budapestre irányították Új házakra Miskolcon is égető szükség volt.



A megszorítások miatt a tervezett költségvetés csupán egy negyed része állt rendelkezésre az építkezés során. Az épületek az átmenetileg a gyárban dolgozó munkások számára készültek, de itt laktak a család nélküli egyedülálló férfiak is. Ez a terület különül el a legélesebben a kolónia többi részétől.



Már a kollektív emlékezetben is él ez a minőségi különbség. Fontos tényező továbbá, hogy a kolónia egy lápos-mocsaras területre épült- kincstári, viszonylag értéktelen földterületen - amelyet lecsapoltak ugyan, de mivel a számozott utcák területe nem szerepelt az eredeti terveken, kétséges, hogy ez a terület az építkezés idején alkalmas volt-e hosszabb távú lakhatás kialakítására.

A nyolcvanas évektől folyamatos volt a romlás, ami a gyár helyzetével mutat egyértelmű párhuzamot. Ez nem csak a számozott utcákra, hanem a kolónia összes többi házára is igaz. A tehetősebb bérlők megvásárolták a lakásokat, majd hamar túladtak rajtuk, és máshová költöztek. Az 1980-as évekre a kolónia házai már nem jelentettek jó minőséget a lakáspiacon, annak ellenére sem, hogy a századfordulón ezek jó házaknak, jó lakásoknak számítottak. A még most is ott lakó kohászati dolgozókat nagyrészt a nosztalgia, a szakmaszeretet tartotta ott, hiszen életük jelentős részében ez egy virágzó lakóközösség volt.



Egy-két interjúban megjelenik, hogy a romlás már az ötvenes évektől elindult, de a szociális juttatások sokfélesége, és a viszonylagos jólét elfedte ezt a hanyatlást –mondta Dobák Judit. 1985-ig a gyár tulajdonában voltak a kolónia házai, majd a gyár a MIK Zrt.-nek adta át a házak kezelését, és megkezdődött a privatizáció is. Az állami tulajdonban lévő házakat értékük töredékéért, részletre is meg lehetett vásárolni. A jelenség Magyarország szerte megfigyelhető volt. Addig tudott a kolónia élő szervezetként a gyárral közösen életközösségként működni, amíg a lakhatás és a munkahely összekapcsolódott. A kolónia lakásainak alacsony bérleti díja, valamint az, hogy mindenféle javítást a gyár végzett el, nagy segítségnek bizonyult az életvezetésben.



Ez szociális juttatásként is felfogható. Ezért is lehetett vonzó a kohászatban vagy a gépgyárban dolgozni. Sokan annyit félre tudtak tenni 1-2 évtized alatt, hogy Miskolc más városrészeiben házat építettek. Ezt kevés gyári munkás tehette meg Magyarországon a hetvenes években. Itt viszonylag nagy számban ki tudtak költözni a kolóniából a nyolcvanas évekre, jellemzően a nyugdíjba vonuláskor.



Bár a lakások 1985-től megvásárolhatóvá váltak, a számozott utca ingatlanjait még ma is bérlik. Több évtizede tervezik már a terület lebontását és renoválását. Bár eddig egyik vezetés sem tette meg ezt, már korábban is eltűnt egy-egy utca szinte egyik napról a másikra. E területeket főként nagyobb vállalkozások kapták meg, például a Citroen szalon és a CBA szupermarket.

Báthori K.