MiNap Online

„Ne féljetek élőnek tekinteni a múltat…” (Várhegyi Zoltán - Díszpolgár)

2012-05-12 13:34

Várhegyi Zoltán orvosként hosszú évtizedeken át gyógyította az emberi test betegségeit. Később, a Széchenyi ’56 Emlékbizottság vezetőjeként a diktatúra évtizedeiben sérült emberi lelkek számára próbált gyógyírt találni – ez sem bizonyult csekély feladatnak. A város most díszpolgári címmel köszöni meg mindezt.

Beszélgetéseink alkalmával mindig egy kulturált, közvetlen, hitében, elveiben, megalapozott szakmai tudásában rendíthetetlen, elhivatott ember portréja rajzolódott ki. Valakié, aki egy értékválságtól terhes, zavaros világban még hinni tud az igazi értékekben – akinek a számára nem üres szólamok, hanem iránymutatók az emberiesség és a hazaszeretet.

Szülei református néptanítók voltak – ahogy ő mondja, „a nemzet napszámosai” – Hejőpapiban majd Miskolcon. Ő itt született 1939-ben, a városban végezte alap- és középfokú tanulmányait is. Kézügyessége, tehetsége műszaki és zenei pályára is alkalmassá tette volna, végül az orvosi hivatás mellett döntött. 1963-ban végzett a debreceni orvosi egyetemen, s Miskolcon az akkor induló megyei kórházban kezdett el dolgozni. Mint mondta, az intézmény legendás hírű igazgatója, Szabó István idehívta az ország legkiválóbb szakembereit osztályvezetőknek, így kitűnő mesterektől tanulhatta, fejleszthette tovább a szakmai ismereteket, fogásokat. 

Először a szemészeti osztályon dolgozott és szakvizsgázott, ahol Valu László volt a mestere. 1967-től az ideg- és idegsebészeti osztályon folytatta pályafutását.

– Török Pál volt az, aki kést adott a kezembe, és megtanított, hogyan kell gyógyítani vele. Itt töltöttem el közel 35 évet, az egészségügy közkatonájaként – emlékezett vissza Várhegyi Zoltán, akinek több, vidéken először bevezetett idegsebészeti műtéti technika fűződik a nevéhez. A szemészet-ideggyógyászat és idegsebészet határterületi betegségeinek diagnosztikáját a szemüreg sebészeti műtéti megoldásait mint önálló szakorvosi stúdiumot vezette be, és 1968-tól gyakorolta is.

– Alaptevékenységem természetesen mindig az idegsebészet volt. Ennek jegyében tanultam meg Pécsett az agyi mikroszkópos érműtéteket, és ugyancsak vidéken először az 1980-as évek elejétől itt végeztem az agyi éranastomozis műtéteket. Ez magyarul annyit jelent, hogy a koponyabőr artériáját egy csontnyíláson keresztül beültetjük az agykéreg egy felszínes artériájába. Ezzel elérhető, hogy javuljon az agy belső érelzáródása következtében kialakult, oxigénhiányos területek vérellátása, a klinikai tünetekkel együtt – részletezte.

Várhegyi Zoltán szülővárosában dolgozta végig az életét, a megyei kórházban, 1980-tól idegsebész főorvosként. Pályafutása során több tucat tudományos cikket publikált, számtalan előadással vett részt a szakmai közéletben. Nyugdíjba vonulásakor Pro Sanitate kitüntetést kapott. Műtéteket már nem végez, de az említett határterületek diagnosztikáját ma is gyakorolja.



Élete meghatározó élménye volt, hogy végzős gimnazistaként részt vehetett az 1956-os forradalom és szabadságharc miskolci eseményeiben.
– Negyedik osztályos tanulóként tagja voltam az akkor már Földes Ferencről rendeletileg elnevezett, patinás gimnázium diákbizottságának. E napokban iskolánkat közös akarattal Széchenyi István Gimnáziumnak neveztük el, mely nevet büszkén viseltük néhány hónapig. A diktatúra 1957 áprilisában az intézménynek újra visszaadta a Földes nevet. Széchenyi István méltó nevét az 1957-es félévi bizonyítványok pecsétjei őrzik, nekünk féltve őrzött emlékeink – mondta el, a történelmi eseményekre emlékezve.

A forradalom napjaiban évfolyamtársaival együtt a városi munkástanács tevékenységét segítették. Mint fogalmazott: azoknak a napoknak az emlékei meghatározóak voltak későbbi életükben.
– Úgy tekintettük magunkat, mint az 1848-as forradalmi ifjúság utódait, bármikor képesek lettünk volna életünket adni a hazánkért. Ha valaki átélte ezt az érzést, lélekben gazdagnak mondhatja magát, a legnagyobb kitüntetés ez, amit magyar ember kaphat – hangsúlyozta.

1997-ben a 40 éves érettségi találkozón egykori osztályuk felhívással fordult évfolyamtársaikhoz és valamikori tanáraikhoz. Polgári mozgalmat indítottak, hogy a gimnázium újra Széchenyi István nevét viselje, mint 1956-ban.
Több éves „eszmei” küzdelem vette ekkor kezdetét, a névváltoztatási kezdeményezés többször meghiúsult az iskola tanulóinak, tanári, szülői közösségének ellenállása miatt.

– Hittük, hogy eljön az igazságtétel pillanata, ez azonban elmaradt, egy szerény emléktáblává zsugorodott, a gimnázium falán. Mi ezt nem tartjuk kudarcnak, mert nem minket, hanem a történelmünket „győzték le” – mondta el az eseményeket elemezve Várhegyi Zoltán. Mint fogalmazott, „az igazi ellenfél egy kor sötét szelleme, amelynek mindannyian a vesztesei vagyunk. Ma ugyanis nem a jelenben élünk, hanem sokkal inkább egy befejezetlen múltban”.

A Széchenyi ’56 Emlékbizottság vezetője szerint a gimnázium mai tanulóinak még a nagyszüleik is gyermekek voltak a forradalom idején. 33 évig ellenforradalomként élték meg 1956 őszének eseményeit, a megtorlás szörnyűségeinek a feltárásáért, a súlyosan megsérült emberi lelkek megvigasztalásáért a rendszerváltástól napjainkig alig valamit tettek az ország mindenkori vezetői.

– A forradalom tisztaságát és szentségét kellően nem tudatosító történelemoktatás miatt hiányos nemzeti tudattal nőttek fel korosztályok. Mi más korban éltünk, másként éltük meg a világot, de megéltük a múlt század magyar csodáját. Ez a mi generációnk egyre fogyó tanúinak a hitvallása – emelte ki Várhegyi Zoltán, aki egy Jókai Anna-idézettel zárta nyilatkozatát: „Ne féljetek élőnek tekinteni a múltat. Ami romlandó belőle, lemállik úgyis róla. Ami pedig örök, annak nincs kora és nincs halála. Aki erős, azt a múlt tovább izmosítja, és a jövőbe átemeli.”

Szepesi S.