MiNap Online

Szépet látni jöttünk a Szinva partjára. Meg akartuk nézni, hogy helyezik el a teraszon a Miskolcról elszármazott szobrász, Kraitz Gusztáv óriás almáját. (Immár a másodikat.) Emellett gyönyörködni akartunk a pisztrángokban, mert ma már ez az élőhelyére oly igényes halfajta is kezd megtelepedni nálunk. De, csak ha hagyják…
Mert nem csak szépet láttunk séta közben. Szemmel kísérhettük azt is, hogyan vitorlázik lefelé a patakon egy flotta. Zászlóshajója nejlonzacskó, a kísérő naszádok pedig papírpoharak. Történt mindez a város ünnepén, a kora délutáni órákban, a Szinva terasz melletti partszakaszon.
Ott volt körünkben Kraitz Gusztáv felesége, Ulla asszony is. Ő született svéd, és mint köztudott, arrafelé pedáns népek élnek. A szemétflotta hatása arcára volt írva. Diszkréten odahajolt férjéhez és halkan kérdezett tőle valamit. Könnyű volt kitalálni, mit. Nem irigyeltem a szülőhelyére oly büszke művészt. Mert nehezen lehet megmagyarázni, hogy Európának ebben a sarkában együtt él a városszépítő igyekezet azzal az elképesztő slendriánsággal, amit lépten-nyomon tapasztal maga körül az ember. Ez esetben például azt, hogy a sörsátrak papírpoharait nem a szemetesbe, hanem – egy laza mozdulattal – a Szinvába repíti a vendégsereg.
Kérdés, hogy az alkalmi árusok, s a környéken működő szórakozóhelyek tulajdonosai gondoskodnak-e megfelelő mennyiségű szemétgyűjtő edényről az ilyen nagy forgalmú napokon. S vajon a szerződésükben benne foglaltatik-e az a követelmény, hogy az ünnep múltával olyan állapotban adják vissza a teret, mint amilyenben megkapták?
Akárhogy is van, Ulla asszony emlékei nem lesznek felhőtlenek. Pedig már kezd kialakulni a számunkra oly kívánatos kép városunkról, országhatáron innen és túl.
Tisztelettel kérünk mindenkit – amíg van türelmünk ilyen szépen kérni – hogy ne rontsák el sem a mi, sem a vendégeink örömét. A pisztrángokéról nem is beszélve...

Bekes Dezső