MiNap Online

Ha a hónap első vasárnapja, akkor régiségvásár Miskolcon. Bár venni ritkán szoktam, – legfeljebb egy-egy könyvet néha – de jó itt lődörögni, ha másért nem, azért, hogy találkozzon az ember rég nem látott ismerősökkel. Például a főorvos úrral, akiről tudni lehet, hogy ritka szenvedély rabja: régi dugóhúzókat gyűjt. Lám, most is azzal kezdi, hogy megmutatja gazdag zsákmányát, három fémből öntött húzót. „A legfiatalabb is legalább százéves, de ami megkülönböztetett figyelmet érdemel, az a nyél gazdag mintázata” – lelkesedik a nyugdíjas doktor, de közben egyik lábáról a másikra áll, s úgy néz el a fülem mellett, hogy észre kell vennem: futni akar még egy kört. Valószínűleg félbehagyott egy tranzakciót valamelyik árusnál. Mert itt alkudozni, cselesen elmenni, majd visszatérni nem csak szabad, hanem egyenesen kötelező. Nem kétséges, hogy legalább három, de inkább négy patinás dugóhúzóval gazdagodik ma a sok száz vagy tán több ezer darabból álló gyűjteménye.
Aki nem tartozik a gyűjtögetők közé, talán mosolyog rajtuk, mert nem érti, mit szerethet például egy tisztességben megőszült, komoly orvos az olyan vacak kis eszközön, mint a dugóhúzó. Logikus magyarázattal én sem szolgálhatok, bár valamivel több közöm van a megszállottak szektájához, mint akárhány nézelődőnek. Hisz már önmagában az is fölöttébb furcsa, hogy a rajongásig szeretett, hőn óhajtott tárgy jószerivel bármi lehet, csak az a lényeg, hogy praktikus haszna ne legyen. Bár, ha jól belegondolok, még ez sem teljesen így igaz. Vannak kivételek. Ismerek egy férfiút, aki utazási prospektusokkal zsúfolta tele lakását, pedig néhány szomszédos országon kívül szinte sehol sem járt. Amikor megkérdeztem tőle, hogy is van ez, meglepő válasszal szolgált. Elmondta, hogy amikor elkezdte a gyűjtögetést, még nem lehetett távoli, egzotikus tájakra utazni. Azt remélte, hogy mire megöregszik, majd megváltozik a világ. Most már mehetne. Elvileg. Gyakorlatilag azonban lehetetlen e kívánság teljesülése, mert kisnyugdíjasok az asszonnyal együtt, s ha összejön némi pénz, akkor inkább a gyerekek, unokák vakációját szponzorálják.
„Vagyis hát, nem szállunk mi már se repülőre, se hajóra. Legfeljebb előveszünk unalmas estéken egy-egy szép prospektust, belelapozunk, lehunyjuk a szemünket és képzeletben hipp-hopp, máris ott vagyunk mondjuk a Kanári-szigeteken a pálmafák alatt. Képzelődünk, fantáziálunk, de közben – és itt a lényeg – jártatjuk az agyunkat. A háziorvosunk szerint pedig, aki rendszeresen agytornázik, annak kevesebb esélye van a sztrokra. Ez pedig megér annyit, mint a pálmafák.”
„Meg hát” – mondtam én. (Nem túl nagy meggyőző erővel.)

Bekes Dezső