MiNap Online

Minden emberi lény, attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta a napvilágot, elindul a Golgotára vezető úton. Mert zarándoklat minden életút: szegélyezve piros bogyókkal, kék virágokkal és mindenütt termő fájdalommal.
Áldásra emelt kézzel, szőkeszakállú szelíd ember ballag át a falun. Arcán hajszálnál finomabb fonál a szomorúság. Ha rácsillan a nap, szivárványszínű. Az emberek megbámulják. Hökkent és gunyoros ez a kíváncsiság. Ki ez a fura alak? – kérdezik egymástól a tekintetek.
A gyerekek kikacagják a furcsa idegent. Legtöbbjük apja is így tesz. Egy lurkó olyannyira felbátorodik ettől, hogy követ dob utána, s üdvrivalgásba tör ki, amikor a kő talál. A szőkeszakállú a kíntól egy pillanatra összegörnyed, de nem áll meg, és vissza sem fordul. Csak megy tovább, áldásra emelt kézzel.
Kevesen tudják, ki is a szőkeszakállú. Ők azok, akik leveszik fejükről a kalapot, lesütik szemüket, és a földre térdepelnek.
De a többség nem figyel ezekre. Ha mégis, akkor kikacagják őket. Őket, akik testvérnek nevezik a szőkeszakállút. A kacagók drótsövényeket húznak, farkasvermeket, lövészárkokat ásnak. Az emberek rosszat beszélnek arról, akit én szeretek.
Amerre a szőkeszakállú szelíd ember halad, lángot vetnek a hazugság-erdők, benne égnek a kifacsart gondolatok. A kapuk mögött ebek visonganak, az ablakokból kiköpdösnek az emberek és röhögnek.
Ő, rájuk sem néz. Arcán rezzenéstelen a szomorúság, a gondolatai máshol járnak. A küldetésre koncentrál. Tudja, a siralom völgyében tömeg nyüzsög, a vakok látni akarnak, a süketek hallani, s a poklosok szája gyógyulásért vonaglik. Neki kell csodát tennie! Neki, mert Ő a Megváltó!
Készen áll minden fájdalomra. Nem hall ajkáról senki sem panaszt. Tűr. Mindent eltűr, mindent elvisel a küldetéses ember!
Merre tartasz, szőkeszakállú? A hegytetőre? Ahol két kitárt kart mereszt egy hívogató fekete, borzalmas kereszt?
Várj meg, Uram! Végy magad mellé társnak! Ha éhes vagy, etetlek, ha megszomjaztál, hát innod hozok. Ketten vitatjuk meg az útitervet, titkos halkan, hogy meg ne hallja más. Indulok, Uram! Kabátomat vigyázva leakasztom, gyűrött halotti leplemért nyúlok.
Ő eközben már felért a tetőre. – Éli, Éli, hamma sabaktani! – hallom kiáltását, s ebben a pillanatban megdördül az ég. Sikkant a sátán és világát éli, égig fröccsen a sár és a szenny.
Egyszerre sötét lesz. Fekete és fehér csend zümmög, és azt kérdezi: mitől lett hirtelen olyan hideg?
Pedig valahol itt van közel a pokol, lángjai lobognak láthatatlanul. És fel-felsírnak a kemény kövek imbolygó meztelenlábam alatt. Fájdalmak vibrálnak a szélben, s míg görnyedten imádkozom a hegytetőn és bong az estharang, lassanként ravatal lesz az ég.
Jéghideg kőhöz szorítom homlokomat, s nincs kitől megkérdeznem: merre találom Őt? Őt, a szőkeszakállú embert. Merre vannak a kék mezők, a szél, a mezőkről érkező, a kék szavak és a kék imák?
Uram, kaphatok én még a kezedből kék virágot?

Hajdu Imre

Az írást a szerző most megjelent Szélmalomharc című könyvéből közöltük.