MiNap Online

„Az oroszlán is csak egy macska,/csak egy kicsit nagyobbacska.” Így tanulhatták ezt nemzedékek a Hármas Kis-Tükörből, mely amolyan bölcsességek könyvének számított hajdan. Rímes sorait, mint szentenciákat emlézték a gyerekek, mit sem törődve azok valóságtartalmával. Később aztán jöttek a szakemberek, s cáfolták a fenti tételt, miszerint az oroszlán nemcsak nagyságában (vagyis mennyiségileg) más, mint a macska; az állatok királya minőségében is különbözik a ciromos cicáktól.
Mindezzel azért hozakodom elő, mert mintha egyre többen lennének, akik a gyereket amolyan „kis felnőttnek” tekintik, noha sem fiziológiailag, sem lélektanilag nem felel meg a homo sapiens sajátosságainak. Mindezekről kedélyesen el lehetne beszélgetni, emlegetve az evolúciót, az akcelerációt meg egyebeket, ha gyakori gyermekbűnözések és gyermektragédiák nem figyelmeztetnének bennünket, hogy nagy álhumanizmusunk (Szemünk fénye a gyermek!) közepette vessük már vigyázó szemünket a gyermekekre, akiknek nem a „kakaó biztos” számítógép a legfontosabb.
A bulvár lapnak pár napos szenzációja a tizenhárom évesek bulija – zenével, itallal, s nyilván szerelmi játszadozással – ami tragédiával végződött, mert a részegségéből fellocsolt egyik fiúcska kirohan az erkélyre, s a mélybe zuhan. Most siratja (nála fiatalabb) szerelme, bánkódnak társai, akik a zuhanást követően gyerek ésszel, gyerek módra viselkedtek; nem hívtak mentőt. Vigasztalhatatlan az édesanya, aki maga sem tudhatta mi történt; azt hitte, hogy a hazacipelt fiúcska „csak” részeg.
A következőkben nyilván bizonyos eljárásokról fogunk, hallani; az eset pedagógiai, erkölcsi vonatkozásai fel sem merülnek. (Ezt már megszokhattuk. A rabláncon vezetett korrupt politikus(ok), a gyanúba keveredett börtöntisztek, a Bécsben lopáson ért rendőr házaspár etc. ügye csak a büntetőjog szempontjából foglalkoztatja a sajtót.) A tragikus végű gyerek bulit (a szolid zsúr már régen kiveszett a divatból) követő államigazgatási eljárás aligha foglalkozhat azzal, hogy az öt gyerek mögött öt (hihetőleg jól szituált) polgárcsalád, s jó hírű iskola van. Ám úgy látszik ez a tragikus véget ért kisfiú, aki ajándékokat vett és örök szerelmet ígért kedvesének, sehol nem hallott arról, hogy szerelmünk előtt lerészegedni nem férfias dolog. És a kislány sem tudta, hogy félteni, védeni, óvni kell barátunkat, társunkat. De a gyerekeket magukra hagyó szülők sem gondoltak arra, hogy a tizenhárom évesek tán még nem tudnak élni a korlátlan szabadsággal – ami felelősséggel jár.
Nincsenek naponta ilyen tragédiák, de az iskolakerülők, iskolaelhagyók száma napról napra nő. És sok gyereknek semmi felelősségtudata. Egy nagymama sírva mesélte a minap, hogy több mint harminc ezer forint büntetést fizetett ki, mert tizenéves unokája sorozatosan jegy, illetve bérlet nélkül utazott, tudnillik az erre, meg az ebédre kapott pénzét másra költötte. Vajon mire? Szegény nagymama most falaz a család előtt – mintegy bűntársa lett felelőtlen unokájának. Persze a bliccelés még nem bűn. De legalább szégyen? Mi a szégyen, a mai gyerekek szemében? A mi korunkban a spicliskedés volt. Később ez is… De hisz tudjuk. A gyerek – minden életkori szakaszában – példát, mintát vár, amit követhet. De ki ad példát ebben a tág lelkiismeretű világban? Mit világítanak meg a gyermek tragédia színhelyén gyújtott mécsesek?

Gyarmati Béla