MiNap Online

Nagyon mély nyomokat hagytak Borsodban a 2010-es, nagy árvizek - nem csupán a környezetben, hanem az emberek lelkében is. Rengetegen voltak érintve közvetlenül vagy közvetve a katasztrófában, az akkor átélt események emléke valószínűleg egész életükben elkíséri őket. Vannak külső dolgok, amelyeket újjá lehet építeni, s vannak belsők is, amelyeket sajnos nem igazán… Sokak számára valóban „vízválasztót” jelentett az áradás, az ő életük talán már soha nem lesz olyan, mint az események előtt volt. Valami megfoghatatlan szorongás pedig szerintem mindannyiunkban ott bujkál 2010 óta, ha jön a tavasz és áradnak a folyók.

Az ember igazából ma is nagyon nehezen tudja feldolgozni, ha a természet - amelyet annyira szeretünk (ki)használni, s általában úgy is tűnik, mintha kizárólag értünk lenne – hirtelen megvadul, és ellene fordul. Ha azok a kedves, nyugodt, szemet gyönyörködtető helyek, ahová pihenni, kikapcsolódni járunk, egyszerre viharos, zajos, könyörtelen ellenségekké válnak. Pedig nincs mindez tanulság nélkül, bármennyire is szeretjük azt hinni, hogy a Föld összes erőforrása csakis minket szolgál, a szédületes technikai fejlődés vívmányainak köszönhetően pedig szinte sebezhetetlennek érezzük magunkat.

Öntelten kapcsolgatjuk odahaza a digitális ketyeréket, a műholdak ma már egy kínai riksakuli fülcimpáján le tudják fényképezni a pattanást, s lassan nem is számít homo sapiensnek, akinek nincs „okostelefonja”. Aztán egyszer csak gondol egyet a kedves kis patak a kert végében, ahová gyermekként pecázni, rákászni jártunk. Úgy dönt, hogy bejön a házba, mi pedig „micsodálhatjuk” az egész magas civilizációt. Menekülünk egy szál gatyában a motyóval, ha van hová.

Nem egyszerű megemészteni ezt a fajta kiszolgáltatottságot, ezért keressük a magyarázatokat. Klímaváltozásban, letarolt hegyoldalakban, elhanyagolt gátakban, stb. Ez így még belefér a gondolkodásunkba, megnyugszunk benne, ha van „ok”, és van „felelős”. Majd kicsit kevesebbet füstölünk az atmoszférába, megmagasítjuk a gátakat, kikotorjuk a medret, és minden rendben lesz. Mindezek kétségkívül fontosak, „az időjárási szélsőségek” igazi üzenete azonban nem ebben rejlik. Inkább abban, amiről nagyon sok, általunk „elmaradott”-nak tekintett, természeti nép évezredes kultúrája tanúskodik: hogy tudniillik a természetet nem legyőzni kell – inkább meg kell tanulni alkalmazkodni hozzá!