MiNap Online

„Ballag már a vén diák… de hová?” – hangzik az elkoptatott közhely, amelyről sokan még manapság sem bírnak leszokni. A rendszerváltozás óta valahogy divat lett aggódni a végzős diákokért, pedig ők a jelek szerint egyre kevésbé kérnek ebből. A más rendszerben, más körülmények között szocializálódott felnőttek 1990 után tulajdonképpen a saját félelmeiket vetítették ki az akkori fiatalokra, s ennek a hatása máig kísért.

Akik annak idején az egypártrendszer ingerszegény, zárt (s ezért biztonságosnak hitt) világában nőttek fel, azok számára ijesztőnek és kiszámíthatatlannak tűntek a piacgazdaság kihívásai, az átjárható határok, nem beszélve a digitális forradalomról,  információs robbanásról. Viszont ha létezik generáció, amelyik nagyon élvezi ezeket az új – illetve már nem is annyira új – körülményeket, a fentebb jelzett kihívásokat, akkor az a fiataloké.

Akik számára már természetes a nyelvtudás, a szabad utazás-, véleménynyilvánítás, a közéleti szerepvállalás, a számtalan lehetőség, információ, amit a világháló kínál, stb. Tényleg számtalan mesterséges konfliktust meg lehetne előzni, ha mindezt az érettebb korosztályok is hajlandók lennének végre tudomásul venni. A fiatalokat mindig hajtotta a kaland, a megismerés vágya, szeretnek új dolgokat kipróbálni – s persze magukat is – ha nagyon szürke, kiszámítható körülmények közé vannak kényszerítve, előbb-utóbb elkezdenek lázadni. Szerintem ma is érdekes reakciókat váltana ki a végzősökből, ha aggódó felmenőik hirtelen megint a „kiszámítható” szocialista életpálya-modellel kezdenék biztatni őket: egyetem vagy szakmunkásképző után nyugdíjig tartó gálya ugyanazon irodában vagy üzemben, háromévente egy külföldi úttal, meghatározott valutakerettel.

Ajánlva még ehhez esetleg – mint annak idején – a KISZ által fémjelzett, kizárólagos közéleti orientációt, illetőleg a sajátosan high-tech „KGST hifi-tornyot” (a hokedlira állított Sokol-rádiót)… Hát mindez ma már nemigen vonzana ifjonti tömegeket, még azzal a nosztalgikus mézesmadzaggal sem, hogy a szocializmus idején szinte alanyi jogon járt mindenkinek a munkahely. Ez elsőre nem hangzik rosszul, viszont már akkoriban is jó nagy hülyeség volt, a következményeket tekintve pedig csak romlott a helyzet. Egyrészt, amiért nem kell küzdeni, azt az ember soha nem becsüli meg igazán – nem motiválja igazi teljesítményre – másrészt pedig senkinek ne legyenek illúziói: azt, hogy azok számára is biztosítottak valamilyen munkahelyet, akikre ott gyakorlatilag semmi szükség nem volt, valakiknek vastagon meg kellett fizetniük.

Vagy a társadalom többi részének, vagy pedig a külföldi hitelezőknek – aminek utóbb megint közösen ittuk meg a levét. Szóval, nem kell félteni a végzős diákokat – pontosabban nem őket kell félteni – jól érzik magukat, s ha akarják, előbb-utóbb biztosan megtalálják a helyüket ebben a felgyorsult világban, amely sokkal inkább rájuk van szabva, mint az idősebbekre. S persze az sem „ördögtől való” egyáltalán, ha egyesek közülük átmenetileg külföldön próbálnak szerencsét. Illetve lehet, hogy a szülőknek esetleg keserves, a fiataloknak azonban biztos, hogy nem, hiszen ez kaland és pénzkereset is egyben. Az összes felmérés azt mutatja, hogy nagy többségük  egyáltalán nem tervez külföldi letelepedést.

Ahogy az idézett ballagási dal is szól: „Ez út hazámba visszavisz...” - Vissza fognak jönni, s az ország lesz gazdagabb azzal a szellemi, anyagi tőkével, tapasztalatokkal, amiket magukkal hoznak. Ahogy régen a céheknél egyenesen előírás volt, hogy a legényeket a mesterré válás előtt vándorútra küldték: lássanak világot, szerezzenek gyakorlatot külországokban is, s aztán visszatérve, a megszerzett tudással tökéletesítsék itthon szakmájukat, erősítsék a céhet.