„Azok a boldog, szép napok…”

2014-05-01 00:00 – Szepesi Sándor Szerzők listája

Alapvetően minden feltétel adott hozzá az évnek ebben a szakában, hogy a kikapcsolódni vágyók remekül érezhessék magukat május 1-jén. Persze, kevés ünnep, illetve alkalom létezik, amelyet több hamis mítosszal, mesterkélt legendáriummal sikerült felruházni az idők folyamán – sokak számára azonban még ez a nosztalgiával kevert, hamis mítosz is része a hangulatnak. „Ó, azok a régi május 1-jék!” – sóhajtanak fel ilyentájt társadalmunk egyes korosabb szegmensei – konstruktív médiasegédlettel – mert hát a tovatűnt fiatalságán mindenki szívesen elcsócsál. Az pedig, hogy a megidézett „élményekhez” annak idején egy diktatúra masszív erődemonstrációja adta a közösségi körítést, ilyenkor már a jótékony feledés homályába vész.

Na persze, néha egyesek – például Hofi – már a múlt rendszerben is feltették a kérdést: mi a nyavalyát kell a munkán ünnepelni? El kell(ene) végezni rendesen, aztán pedig meg kell(ene) fizetni (rendesen!), mint azt a haldokló, népnyúzó imperialistáknál teszik. Akik, ugye, egyfolytában a szakadék szélén tántorogtak, de valahogy mégis magasabb életszínvonalat produkáltak, mint az öntudatos, haladó világ.

Aztán ilyen esetekben néha még Hofival is előfordult, hogy eltűnt egy időre.

Nagyapámék mesélték, hogy az ’50-es évek táján ukáz jött Mezőkövesdre is: a munkás-paraszt szövetség jegyében a földművesek is vonuljanak fel május 1-jén. Kidekorált szekerekkel, lobogós ingben-gatyában, a szekereken matyó népviseletbe öltözött nőkkel, akik sarlót meg búzakévét fognak a kezükben.

Ez, persze, nem kis felzúdulást keltett, mert a meglett gazdaemberek nemigen akartak bolondot csinálni magukból. Egyrészt szekereket felpántlikázni legfeljebb lakodalomban volt divat, másrészt már az ő apjuk sem nagyon hordott lobogós inget, gatyát (honnan vegyenek ilyet?)… Harmadrészt meg, ha már a munkát akarták volna – hitelesen – demonstrálni, felmerült a kérdés: ki az az ütődött teremtménye az Istennek, aki díszmatyóban megy markot szedni aratáskor?

Nem volt mese, menni kellett, ha valaki nem akarta, hogy (el)vigyék. Vonultak a szekerek az ünnepen, szólt a rezesbanda – beszélték, hogy az egyik ló megbokrosodott a hangzavarban és ki akart törni, mire az egyik gazda rábökött: „No! Ü is szégyelli!”

S ha már ezzel kezdtük, mi is sóhajthatunk egyet (akár a Beatrice refrénjével) eme tovatűnt idők emlékére:

„Azok a boldog szép napok, ég veled! / Te nem tudod, milyen jó nélküled!”