Euro-beugró

2014-04-23 00:00 – Szepesi Sándor Szerzők listája

Kerek évforduló, ráadásul európai parlamenti választás közeleg, így nem árt felidézni: 2003. április 12-én dönthettek a magyarok, akarnak-e az Európai Unióhoz csatlakozni (akartak), s tíz évvel ezelőtt, 2004. május 1-jén meg is történt a dolog. Csak az a kampány: azt tudnám feledni! Például a szentesi műszaki alakulat által összeeszkábált dunai pontonhidat a Parlamentnél, 2003 tavaszán, amelyre valami furcsa képzettársítással ráfogták, hogy aki végigmegy rajta, az nyomban Európába jut.

Megkérdeztem a helyszínen az egyik füligmosoly, EU-kitűzőt osztogató hostesst: ugyan mondja már meg, melyik irányba kell átimbolyogni a hídon, hogy Európába érjünk? Tudniillik, ha a pesti oldal felé kéne, akkor nagyon értelmetlennek tűnik a séta – mivelhogy ott vagyunk! Válasz: ez teljesen mindegy, fő, hogy átmenjünk valahogy, mivel ez az Európa Híd! Kérdés: szóval, aki nem megy át rajta, az már nem is lehet európai? Válasz: de, az is lehet. Kérdés: akkor mi értelme az egésznek? Válasz: ő nem tudja. Dialóg vége.

A dolog szimbolikája kicsit arra utalt, mintha ezt a hidat szánták volna a mi damaszkuszi utunknak - melyen a Saulként tévelygő magyarok végre megtérhetnek a civilizált világ kebelébe. Illetve – ahogy a plakátokon állt – csatlakozhatnak Európához! Mert úgy megy ez itt a Kárpátok közén, hogy szombaton bableves van ebédre, délután meg - míg el nem kezdődik a meccs – csatlakozunk egy kicsit Európához. Leginkább azért, mert akkor nyithatunk cukrászdát Bécsben – ez volt ugye a fő kampányszlogen – s nem kétséges, az ötletgazda fantasztikus érzékkel tapintott rá a magyar lélek mélyén tengődő, ezeréves vágyálomra.

Cukrászda Bécsben! Erről regéltek a pusztákon őseink – még Európán kívül – a pásztortüzek mellett, ezt foglalták lantosok, kobzosok hősi énekekbe, sőt, Kölcsey még a Himnuszban is megemlíti: „S nyögte Mátyás bús hadát, Bécsnek büszke vára...” Diákkoromban polemizáltunk rajta, vajh mitől volt annyira bús az a had... Hát nyilván azért, mert nem engedték nekik, hogy cukrászdát nyissanak! Ott, Bécsben, ahová természetesen már akkor is azért mentek! (Volna, csakhogy akkor még nem voltunk EU-tagok, így ugrott a cukrászda!)

S ott volt ugye, a másik emlékezetes perspektíva is: uniós csatlakozásunk esetén, akadály nélkül tanulhatunk grafikusnak Párizsban!.. Az igen! Nyilván pont erre volt már akkor is szüksége a rendszerváltozás, gazdasági átalakulás után helyét kereső országnak a versenyképes fejlődéshez: sok-sok Párizsban végzett grafikusra, bécsi cukrász segéderőkkel!

Csekély vigaszként tételezzünk fel a dologban némi célzatosságot, Batsányi szellemében ("Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,/ Vigyázó szemetek Párisra vessétek!...") Vagy - ha már a kukkolás került szóba - idézzük inkább legkorábbi nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés kezdő sorait: "Látjátuk feleim szümtükkel, mik vogymuk..."

Hát, jó nagy marhák vogymuk!

De legalább európai marhák vogymuk.