MiNap Online

Sajna, ma már a nagy, ünnepi lakomáknak sem lehet felhőtlenül örülni, nem múlik el ugyanis hónap, hogy ki ne derülne valami élelmiszeripari gazemberség. Mérték nélkül alkalmazott pót- és adalékanyagokról, emberi élelmiszerekbe kevert (de legalább EU-konform!) rovarirtóról, macskatápszerről szólnak a hírek – lassan már a békés természetű lecsókolbásznál is azt figyeljük, mikor kezd el villogni a vegyszerektől, mint a karácsonyilag kivilágított Miskolc.

Hogy fekáliát találtak a szaloncukorban, az lassan már alig volt hírértékű – elvégre miben legyen, ha még abban sem – az viszont kissé megrázott, amikor egy ízben, húsvét tájékán, valami multinacionális üzletközpont által forgalmazott magyaros sonkáról korrekten kiderült, hogy se nem magyar, se nem sonka. A Hússzövetség megállapítása szerint ez a magyar sonka tulajdonképpen szlovák lapocka volt, (szigorú inkognitóban), állagát tekintve pedig zalai felvágott. Annak viszont első osztályú. S legalább nem mérgező, aminek ma már kifejezetten örülni kell.

A vásárló azonban úgy van vele, hogy nemigen szeret hat-hét generációra visszanyúló családfa-kutatást végezni a hentesnél, a húsféléket illetően. Mert megmagyarázni ugyebár mindent meg lehet: elképzelhető például, hogy egy zalai származású, Szlovákiába disszidált sertésről volt szó, amely hazafias érzületből meghagyta, hogy földi maradványait magyaros sonkaként hozzák forgalomba. Kifogás mindig akad, a tény azonban ettől még tény marad: sorakoznak az ilyen és hasonló átverések, hamisítások, igazi, elrettentő szankciókról azonban nem nagyon hallani.

A vásárlóknak pedig maradnak a házi módszerek a húsáru eredetének megállapítására – vagy az egykori szovjet titkosszolgálaté, amelyre egyszer rábízták egy több ezer éves múmia kormeghatározását, amivel sehol a világon nem boldogultak. A KGB-től pár óra alatt megjött a válasz: „a múmia kétezer-háromszáztizenöt éves, hat hónapos és két napos”.

Kérdés: honnan tudják?
Válasz: bevallotta!