MiNap Online

A 2010-es kormányváltás óta eltelt időszak negyedik tanéve kezdődik a napokban. Talán többen is felteszik maguknak a kérdést: hoztak-e az elmúlt évek szemmel látható, vagy ha jobban tetszik kézzel fogható és persze jó irányban történt változásokat az oktatásban? Az oktatás javítása a jövő érdekében tett legértékesebb munka, ezzel mindenki egyetért. Ezen túlmenően azonban az is igaz, hogy az oktatás iránti igények folyamatosan változnak belső és külső okok miatt egyaránt.

Most nem időzök hosszabban a 45 év diktatúra oktatásban is elkövetett, jól ismert bűnein, mert ezt már a legtöbben unjuk mi magunk is, inkább a saját korunkat meghatározó technikai civilizáció „kihívásaira” szeretnék egy pillantást vetni. A legújabb kor legújabb folyamatairól van szó: az információrobbanásról, az emberi kapcsolatok gyökeres átalakulásáról, és az értékek átértékeléséről, illetve az értéknélküliségről. Mindennapi nyelven a felszínes és rohanó családi kapcsolatokra gondolok, a virtuális, azaz számítógépes kapcsolatok térhódítására az igazi, személyes barátkozás helyett. A fogyasztás, sőt a túlfogyasztás térhódítására, vagy éppen a jogok és a kötelességek egyensúlyának megbomlására. Ma szinte kizárólag a jelennek élünk, szinte senkit nem érdekel az elmélyülés, a spiritualizmus, mindez unalmas, sőt káros, mert egyenesen akadályoz a jelen „kiélésében” és az önmegvalósításban. Ez utóbbi kifejezés különösen népszerű voltát sosem értettem igazán, hiszen mi a fenét tehetne az ember a megszületése után, mint folyamatos önmegvalósítást, de most ezt hagyjuk.
A technikai civilizáció ránk erőszakolt fenti jelenségei miatt egyre nagyobb a szakadék az iskolával szembeni elvárások és a valós iskolai funkciók között. Az információtenger miatt az iskola őrült versenybe keveredett a tanuló figyelméért. A pedagógusok emiatt (is) könnyen túlterheltté, majd kiégetté válnak.

Egészen tömören fogalmazva a Hoffmann Rózsa által vezetett oktatáspolitika helyesen tette, hogy a pedagógust helyezte a középpontba. A jó, sőt a kiváló pedagógus az első. Ezért a pedagógusok képzésének elitképzésnek kell lennie. Ehhez a pedagógus pályának végre vonzóvá kell válnia, amihez elsősorban sokkal jobb anyagi megbecsülésre van szükség. Másodszor pedig hosszú távú oktatáspolitikára, amely az értékcentrikus iskolát helyezi a középpontba, ahogy ezt Hoffmann Rózsa működése során folyamatosan hangsúlyozza.
Az európai és magyar balliberális „reformokkal” átalakított magyar oktatásügy végre a helyére kerülhet, megújulhat, ha visszatér a magyar hagyományaihoz, és a jelenlegi irányítás ezt szeretné elérni. A támadások sorozatosan érkeznek ez ellen a tárca ellen (is), és ez nyilvánvalóan nem véletlen. A balliberálisok jól látják a lényeget és nagyon célratörő módon politizálnak ellenzékben is, elég a jelenlegi kormányt érő európai hálózatuk hatékony működésére gondolni. Az oktatásügyet érő vádak, pl. az államosítás, a „kiszolgáltatottság” vádjai nem szűnnek meg, az átláthatatlan, anarchikus állapotokat szabadságként és kreativitásként értékelő „szakemberek” kórusa nem hallgat el. Nem tetszik a hit és erkölcstan bevezetése, nem tetszik a mindennapos testnevelés, nem tetszik az iskolaigazgatók kinevezési gyakorlata, nem tetszik az egyházak oktatásban játszott szerepe, nem tetszik az „iskolarendőrség”, a sor hosszan folytatható.

Csak remélni tudom, hogy a tanítók, tanárok, de legfőképpen a szülők nem ülnek fel a rágalmaknak és hazugságoknak, mert a rend, és a kiszámíthatóság nem diktatúra, hanem közös érdek. Hasonlóan reménykedem az „iskola”, az oktatás átalakításának teljes sikerében, de ez nem rövid távú probléma, az eredmény öt-tíz év múlva lesz csak igazán érzékelhető. A törvények meghozatala csak az első lépés, utána fontos az egész szakma bizalmának elnyerése, a becsületes és szakmailag hozzáértő munka, a pedagógusok társadalmi megbecsülése, és az egész társadalom részéről a jóakarat.

Imádkozzunk és dolgozzunk még többet, ki-ki a maga helyén.