MiNap Online

Régi dilemma, s kalandos történeti múltra tekint vissza, hol helyezkedik – helyezkedjen – el a széles tömegek gondolkodásában, érdeklődésében a kultúra. Maga a fogalom sem mindig egyértelmű, egyáltalán mi tartozhat ebbe a körbe - mennyire lehet ezt adott esetben, a körülményekhez igazodva tágítani vagy szűkíteni, mekkora engedményeket lehet tenni a kultúrában az emészthetőség, fogyaszthatóság: egyszóval a népszerűség érdekben. Abban talán egyetérthetünk, hogy az igazi kultúra mindig értékelvű: értéket hordoz, képvisel, közvetít, legyen szó egy kis nomád közösség kultúrkincséről, vagy akár a görög, római műveltségről. Éppen ez az viszont, ami bizonyos korlátokat is állít, a Múzeumok éjszakája és az Operafesztivál egyaránt alkalmat adott rá a napokban, hogy kicsit elgondolkodjunk erről.

A Múzeumok éjszakáját mindig nagyszerű kezdeményezésnek tartottam: hiányt pótol, létező problémát orvosol – láthatóan sikerrel. A pedagógusok tudják, hogy a fiatalok hajlamosak egyfajta romantikus mesének tekinteni, s tetszésük szerint értelmezni a történelmet. A múlt igazi megismertetéséhez ezért, az elméleti oktatás mellett kimondhatatlanul fontos (lenne) a tárgyi szemléltetés is, ami a korabeli használati eszközökön keresztül kicsit lefordítja, emberközelbe hozza a régi történéseket.

Ugyanakkor az is tény, hogy ifjaink sok esetben sajnos még földrajzilag sem nagyon tudják behatárolni a múzeumok helyét, hacsak nincs a közelben valami kommersz vendéglátóipari egység. Az éjszakai feelinggel, a kiegészítő attrakciókkal viszont úgy tűnik, sikerült felkelteni a figyelmüket – illetve egy olyan buli-jelleget adni az egésznek, amin már majdhogynem „sikk” részt venni. Mindeközben a múzeum is múzeum maradt mindenhol, nem változtatták a cél érdekében underground szórakozóhellyé.

Az Operafesztivál Miskolc imázsa szempontjából felbecsülhetetlen, mert legyünk lokálpatrióták, de azért őszinték is: városunkat sok helyen ma sem a magas kultúra szinonimájaként tartják számon. Ha viszont valahol rendszeresen megrendezik az opera több napos ünnepét, fesztiválját, az már önmagában egyfajta rangot, elkötelezettséget jelent.  Éppen ezért engem a magam részéről elsőre kicsit meghökkentett az elképzelés, hogy kivinnék a klasszikus operát az utcára – másodjára pedig még jobban. Bizonyára megvannak az okai, ha „új utakon” akarják elindítani a műfajt, de nem biztos, hogy használ nekünk, ha ehhez Miskolcot választják kísérleti helyszínnek.

Egy igazi opera élménye sokféle dologból tevődik össze. Egyaránt része ennek a magasan képzett művészek előadása, a hely szelleme, az értő közönség, s az illető mű tradicionális nimbusza is. Ha valaki operába megy, igényes időtöltést választ, s megadja ennek a kellő tiszteletet öltözködésben, viselkedésben – engem legalábbis így neveltek. Operában az ember nem beszél hangosan, nem vágja hátba az ismerősét, s már az előadás kezdete előtt élvezi a sajátos hangulatot, azt, ami a falakból (is) árad.

Mindenféle utcákon, tereken ez nekem igen nehezen áll össze, s szerintem a kiművelt, zeneértő közönség sem repes az örömtől, ha úgy ültetik ki operát hallgatni valami szabad térre, hogy mellette közben röhögcsélő, szotyolázó tinédzserek elemzik az előadó művésznő bájait, a háta mögött pedig három-négy félrészeg hajléktalan kaszinózik. Azt meg, hogy az egyik felvonás az egyik nap itt, a másik felvonás a másik nap ott, aztán meg együtt az egész valami harmadik helyen… én a magam részéről már értelmezni sem nagyon tudom.

Hogy a szélesebb tömegeket, az átlagos járókelőket mennyire érinti meg mindez, az megint nagyon kétesélyes… Nyilván sokan megállnak kíváncsiságból, vajon miért óbégatnak ott a téren azok a kiöltözött emberek, de az opera speciálisan az a műfaj, amit előzetes ismeretek, ráhangolódás nélkül igen nehéz megfelelően befogadni, élvezni - eltekintve persze néhány ismert sláger-áriától.
S akkor még nem beszéltünk arról, hogy az operáknak történetük is van, ilyen-olyan jelentéssel bírhatnak. Mondjuk a Traviata ilyen szempontból nem különösebben ihletett, (ha már Verdi, lehetett volna az Aida is – piramisok ugyan itt nincsenek, a miskolci feldolgozásban viszont az egyiptomi rabszolgák építhették volna a Széchenyi utca díszburkolatát - szintúgy az örökkévalóságnak) azt ellenben sokan sérelmeznénk, ha legközelebb esetleg Bánk bán áriája csendülne fel valahol a villanyrendőrnél, vagy egy pláza tövében, a délutáni csúcsforgalomban.

Félreértés ne essék: nyilván az utcai zenélés is képvisel egyfajta értéket, megvannak a hagyományai, megvan a maga hangulata, de én ezt igen nehezen tudom az operához társítani. Nehéz pl. elvonatkoztatni attól a beidegződéstől, hogy utcai zenészeknél az ember ösztönszerűleg elkezdi keresni a kalapot, ahová az aprópénzt kell dobálni. S itt még talán mégsem tart a magas művészet.