MiNap Online

Mindenki láthatja, aki figyelemmel kíséri a szavazásokat, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválokon egyáltalán nem csak a zeneszámok minősége dönt a helyezésekről. Rokon népek, utódállamok, történelmi szövetségesek szavazgatnak egymásra – előjönnek régi, politikai gyökerű beidegződések, aktuális európai trendek. Mindezt mi magyarok nemigen tudjuk érdemben befolyásolni, bár néha esetleg lehet szerencsénk. Nekünk magunknak is fontos kell azonban, hogy legyen, kiket tekintünk ma könnyűzenei életünk reprezentánsainak. Hogy kikkel állunk ki a nemzetközi színtérre, ahol gyakorlatilag az Omega és a Neoton Família óta nem tudtunk említésre méltó sikereket elérni.

Az illetékesek nemigen törték össze magukat, hogy ütős, szellemes címet találjanak az Eurovíziós Dalfesztivál idei, hazai válogatójának. Ami azt illeti, a zeneszámok, előadók sem nyújtanak valami maradandó, katartikus élményt, persze, ez már ízlés dolga. Valahogy az egész olyanra sikeredett, mintha egyenes ági leszármazottja lenne a kereskedelmi televíziók ilyen-olyan elnevezéssel, félévente műsorra dobott tehetségkutatóinak. Kicsit szürkébb kivitelben, harsány manírok nélkül, viszont legalább annyi közhellyel, légvárakat kergető fiatallal.

Ezek a tehetségkutatók évente legyártanak 10-20 úgynevezett „sztárt”, akik attól azok, mert nemzeti közmegegyezéssel, Battonyától Hegyeshalomig annak tekintjük őket. A valóságshow-k szereplőit is ide számolva, bőven a világ élvonalában lehetünk az egy négyzetméterre eső „sztárok” számát tekintve, s mi jól el is vagyunk így – csak az a baj, hogy a világ minderről nemigen akar tudomást venni. S ez akkor mutatkozik meg a maga brutális valóságában, ha egy-egy „sztárunk” néha kikeveredik a nemzetközi porondra.

Szép hangú fiatalokat ugyanis lehet találni - egy magára adó család általában zeneiskolába is járatja a gyereket – ettől azonban még senki nem lesz „sztár”, főleg Magyarországról nem. Akkor sem, ha átmenetileg egymásra találnak valamelyik televízióval, s ott kijön neki a lépés.
Ezért voltak mindig is fenntartásaim a tehetségkutatókkal szemben: kereskedelmi célokból hamis értékeket közvetítenek, elhitetik az erre sajnos egyébként is fogékony fiatalokkal, hogy nagyon gyorsan sokra vihetik, igazi hírességek lehetnek – kemény munka, kitartás, szorgalom nélkül is. Amivel talán nekik okozzák a legnagyobb kárt, hiszen az esetek többségében hamar kipukkadnak a színes lufik, jön a kiábrándulás, amit aztán vagy sikerül feldolgozni, vagy nem.

Az Eurovíziós Dalfesztivál hazai válogatója is jócskán magán viseli a jeleit a fentebb vázolt helyzetnek, azt pedig nem is nagyon értem, hogyan lehet egy „jelölt” csapatban a valóban nagy tudású Keresztes Ildikó azzal a Vastag Tamással, akinek korábban, egy másik műsorban még a mentora volt? Ebben a felállásban pedig az is furcsa egy kicsit, hogy Rúzsa Magdi most azt a Pély Barnát zsűrizi a Uniteddal, aki pár éve meg még őt zsűrizte a Megasztárban… S így tovább - de hát ez legyen a legkisebb gond (ha őket nem zavarja).

A dalok szövege viszont… szóval hatvankettedjére tényleg nagyon unalmas tud lenni a fiú-lány kapcsolatok ilyen-olyan, bugyuta körüljárása - valószínűleg ez ma már nemzetközileg sem számít túl eredetinek. Hát ennyire nincs más téma? Akár a kultúra, a történelem vagy mondjuk a folklór területéről, amikre olyan sikeres, külföldi példák voltak a legutóbbi dalfesztiválokon? Nem beszélve a társadalmi kérdésekről, a fiatalok életérzéseiről, amelyeknek mindig remek kifejezője volt a zene, s egyáltalán nem csak a rap vagy a rock.

Tényleg megérne egy „misét” annak a taglalása, ahogyan a magyar könnyűzene – mondanivalóját tekintve - az Illéstől és az Omegától eljutott pl. a Kistehén zenekarig, amely manapság azzal a mélyen szántó refrénnel örvendezteti a rádiókban a kiszolgáltatott hallgatóságot, hogy azt mondja:

„Ha sírok / szememből engedem a levet, / aki ezen nevet / az biztosan nem szeret.”

Slussz. Mindezt így átgondolni, aztán levonni, és papírra vetni a tanulságot az utókor számára… ahogy divatosan mondják: No comment!

Szepesi Sándor