MiNap Online

Tényleg nem mindig egyszerű napirendre térni az uniós állatvédelmi előírások fölött – hogy tudniillik kemény gazdasági érdekek állnak-e a háttérben, vagy egyszerűen csak elmebetegek. Mert hogy a magyar libamáj elleni hadjáratot ellenérdekelt, külföldi társaságok finanszírozták, az ma már többé-kevésbé egyértelmű. A tojótyúkok, díszhalak, - vagy pláne a földigiliszták - jogaiért való, harcos kiállás azonban itt-ott már tényleg megérne egy klinikai vizsgálatot. Azon meg, hogy a kötelezővé tett kutya-chipet hová soroljuk, egyelőre még dilemmázunk az ismerősökkel.

Nézegetem Maci kutyámat, de egyáltalán nem látom rajta, hogy jobban érezné magát, mióta beültették neki ezt az izét. Én meg aztán pláne nem, mert megint kifizettettek velem pár ezer forintot olyan dologért, amelynek véleményem szerint semmi értelme nincs. Az ugyanis, hogy az állatvédők kezelni szeretnék a kóbor kutyák problematikáját, szép és üdvözlendő – de talán mégsem ennyire valóságtól elrugaszkodott, életidegen módon kellene hozzákezdeni.

A törvényi előírás szerint arról van ugyebár szó, hogy jó pénzért beültetnek az ebek bőre alá egy rizsszem méretű mikrochipet, ami 15 számjegyből álló, egyedi azonosító kódot tartalmaz. Ezzel párhuzamosan pedig regisztrálják az állat és gazdája adatait egy országos adatbázisban. Így ha elkóborol a kutya, „csak” leolvassák a kódot a beültetett chipjéről, és ennek segítségével máris beazonosíthatják a gazdit az adatbázisból. Eddig az elmélet.

S most nézzük a gyakorlatot. Kezdve onnan, hogy a konszolidált körülmények között élő kutyatartók - akiket utol lehet érni az ellenőrzésekkel, büntetésekkel – nyilván beültettetik a chipet, rájuk viszont eddig sem nagyon volt jellemző, hogy világgá zavarják otthonról az ebeiket. Mi lesz viszont a máról holnapra élő, egyedülálló idősekkel, hajléktalanokkal, akiknek egyedüli társuk, vigasztalójuk a kutya, a chip viszont kapásból elvinné 1-2 heti kosztpénzüket? S akkor még nem beszéltünk a HHH (halmozottan hátrányos helyzetű) portákról, ahol esetenként 3-4 girhes jószág is ijesztgeti a szomszédokat.

Hogy tőlük hogyan vasalják be a beültetések – vagy pláne a büntetések esetenként 45-50 ezer forintos – díjait, arra külön kíváncsi vagyok. (Bizonyára lesz néhány rendőrségi hír belőle, ha be akar majd hozzájuk jutni a hatóság, chipet ellenőrizni.) A legvalószínűbb azonban, hogy a szegényebbek közül sokan, akik már az eddigi, kötelező védőoltást is nehezen tudták finanszírozni, nem vállalják az újabb költségeket, inkább megszabadulnak a kutyájuktól.

Így éppen hogy nőni fog a kóbor kutyák száma a „chipezés”- nek köszönhetően, ahelyett, hogy csökkenne. Az pedig kifejezetten érdekes lesz, ha ezeket tényleg megpróbálják az új rend szerint, digitálisan beazonosítani. A beültetett chipek leolvasását állítólag 3-8 cm-ről lehet elvégezni: teljesen életszerű, hogy a jegyző, az állatorvos, vagy akárki napszámban kergeti majd a faluszélen kóborló falkákat a leolvasó készülékekkel. (Illetve, hogy ki kerget meg kit, az a helyszínen fog eldőlni.)

Az a legrosszabb, hogy az egész, uniós „állatosdi” elindított egy szemléletváltást – torzulást – amelynek a hatásai már a mindennapokban is tapasztalhatók. Egy elkóborolt, veszélybe került kutya, macska, papagáj miatt települések mozdulnak meg, tűzoltóságok vonulnak ki, egy bevásárlóközpont ajtajában, keresztben fekvő hajléktalanon viszont százak lépnek át, részvét nélkül.
Már nevetni is meguntam a gömbakvárium meg a gömbkalitka EU-s tilalmán – mert hogy ezek állítólag rossz hatással vannak a snecik, meg a kanárik lelkére – meg azon, hogy a giliszták alapvető jogait sérti, ha automatából árusítják őket a pecásoknak. (Nem vicc!) A baromfitartók viszont nemigen kaptak röhögő-görcsöt, amikor az unió rájuk kényszerítette a ketrecek komoly költséggel járó korszerűsítését – a tojók ugyanis szerintük csak összkomfortban érzik jól magukat.

Hát igen, így vagyunk ezzel mindannyian, én azonban – bár mélységesen tisztelem a tyúkjogokat, és a rántottának sem vagyok elrontója – azon a véleményen vagyok, hogy míg egyetlen ember is van, akinek nincs fedél a feje fölött, addig az EU-nak sem a tyúkok összkomfortjával kellene foglalkoznia!
Ráadásul nekünk, magyaroknak aztán tényleg több évszázados – évezredes – tapasztalataink vannak az állattartás területén. Soha nem szorultunk mások tanácsaira, s nem is csinálhattuk annyira rosszul, ha annak idején Európa éléskamrájává tudunk válni.

Talán ma is divat még a régi, népi gyermek-mondóka, valahogy úgy szól, hogy „Csip-csip csóka, vak varjúcska. / Komámasszony kéreti a szekerét, / nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta”.

Nos, a tyúkok ma már valószínűleg komámasszony szekerén sem ülhetnének, (ha nem lenne összkomfortos) a csip-csip (chip-chip) ott van a kutyákban…. A vakvarjúk meg mi vagyunk, hogy pénzt költünk ilyen hülyeségekre.

Szepesi Sándor