MiNap Online

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a bűncselekmények jellegének változását, a közbiztonsági helyzet alakulását Magyarországon már évtizedek óta nem követi megfelelően az ezzel kapcsolatos kommunikáció, közbeszéd. Nem követi, mert nem engedték, hogy kövesse. A „politikailag korrekt” jogvédők, megmondóemberek elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy nagyon sok lépcsőfok kimaradt ezen a területen, hogy nagyon sok alapvető problémát nem sikerült időben, őszintén megvitatni, kibeszélni. S minél szélesebbre nyílik az olló, minél nagyobb e körül az elhallgatás és mellébeszélés, annál nagyobb lesz a társadalmi feszültség.

Valahol még meghatónak is tűnhetne az igyekezet – ha nem lenne annyira tudatos – ahogyan ezek a „megmondók” ma is az évtizedes, régi szép (liberális) időkben megszokott paneleket próbálják előszedegetni, ha már muszáj megnyilvánulni egy-egy, az egész társadalmat sokkoló bűneset kapcsán.
Ahogyan mondjuk „felháborító”-nak neveznek egy-egy szadista gyilkosságot, majd leszögezik, hogy „a bűnösöket természetesen el kell fogni, és a törvény szerint, szigorúan meg kell büntetni…”

Persze, minden ilyen érvelésnél, ott van egy hatalmas, emberjogi „DE” is.

„DE azért ne általánosítsunk. DE azért vegyük figyelembe a körülményeket. DE azért mindent csakis a hatályos törvényeknek megfelelően, és persze az Unió elvárásaival összhangban…”

Jelentem, ez az a retorika, amibe nagyon belefáradtunk már, az elmúlt húsz-egynéhány évben. A sumákolásba, a bagatellizálásba, a sok általános, emberjogi hadovába, amely a társadalmi megítélés szerint, valahogy mindig a bűnözőket pártolja, bátorítja, soha nem a tisztességes, jogkövető polgárokat. 

Ha az embernek ellopják esetleg a pénztárcáját, az valóban felháborító. Az is, ha mondjuk az autóját törik fel.
Ha viszont hetvenéves aggastyánokat vernek péppé vascsövekkel Ózd szélén egy műanyag ételhordóért meg egy zacskó száraztésztáért, az már nem „felháborító” – az már valami más. Mint ahogy az is, ha minden ok nélkül, félig agyonvernek a miskolci belvárosban egy fiatalt, ha 26 késszúrással kivégeznek egy ártatlan nőt a Domonyvölgynél, öregasszonyokat kínoznak halálra, fiatal lányt gyújtanak fel… s hogy lassan már hetente történnek ilyen szörnyűségek, felsorolni sincs hely mindegyiket.

Egy társadalom egészséges immunrendszerét nem lehet tartósan lefojtani, egyre többen érzik szükségét, hogy reagáljanak az adott helyzetre a közélet szereplői közül is. S ha ezek a reagálások néha markánsnak vagy radikálisnak tűnnek, az nagy részben a fentebb említett, kimaradt kommunikációs lépcsőfokok miatt van. A korábbi évek elhallgatása, mellébeszélése miatt ugyanis nem volt meg a lehetőség a fokozatosságra – most már kénytelen egyből a „lépcső tetejére” ugrani, aki egyáltalán beszélni akar a problémákról.

Az, hogy politikailag korrekt körökben egy-egy ilyen „ugrástól” – legyen az publicisztika, politikusi, városvezetői nyilatkozat, stb. – sikító-frászt kapnak, szinte már természetes. A megszokott koreográfiák szerint csordogáló, jogvédő demonstrációkon is lehet keserves képpel keserveseket mondani arról, mekkora tragédiákat okozott már az emberiség egyetemes történetében a kirekesztés – amivel Mari néni vagy Pista bácsi elvben talán még egyet is ért, csak éppen marhára nem érdekli! Egyrészt azért, mert semmi köze hozzá, másrészt pedig azért, mert a tizenkettedik kirablása után egyéb gondjai is vannak az emberiség egyetemes történetének a tanulságainál!

Amikor ugyanis a demonstrációkon este véget ér a vidám, zenés, politikailag korrekt rettegés, az isten háta mögötti falvakban akkor kezdődik el az igazi! S ha a jogvédő demonstrálók igazán korrektek szeretnének lenni, egyszer a nyakukba akaszthatnának már egy „Én is áldozat vagyok” táblát is!
Tudniillik, ha egyszer tényleg sikerül megingatni a jogrendbe, az igazságszolgáltatásba vetett hitet, még a legelitebb lakóparkokban sem lesz majd biztonságban senki!

Szepesi Sándor