MiNap Online

„Ősz húrja zsong, jajong busong, a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón”. Kicsit mindig méltánytalannak éreztem, hogy Verlaine gyönyörű Őszi chansonja főként a normandiai partraszállás kapcsán híresült el. (Mint ismert, a BBC rádiója annak idején ezekkel a sorokkal tudatta a francia ellenállással, hogy elkezdődött a hadművelet.)
Kevés költőnek sikerült eddig szebben, találóbban visszaadni az ősz hangulatát, bár az is igaz, hogy manapság már nem csak az ősz húrja jajong és busong, hanem a lakosság is, ha ilyenkor a fűtésszámlára néz.
A hidegben még feszítőbb, kilátástalanabb a szegénység, a magára hagyottság, nagyon felértékelődik ilyenkor minden szociális tevékenység, jótékonyság.

S nem csak az, hanem maga az emberi odafigyelés is. Én a magam részéről kevés keserűbb, elgondolkodtatóbb és szégyenteljesebb halálnemet tudok elképzelni (önmagukat civilizáltnak tartó társadalmakban) a kihűlésnél – s a szégyen ilyenkor természetesen nem az áldozaté, hanem a környezetéé, az egész társadalomé.

Halálra fagyni ugyanis nem hirtelen, véletlen balesetet jelent. Vannak bizonyos előzmények: a hajléktalan is tudja, hogy jön a hideg, s ha értelmét látja, ha úgy érzi, van célja az életének, tűzön-vízen át megkeresi a fűtött helyet, ellátó intézményt. Ugyanígy, aki a saját lakásában él, de esetleg nincs elég pénze tüzelőre, foggal-körömmel felkutatja azt, aki segíteni tud, megkeresi a megoldást. Ha van benne elég akarat ehhez.

Tíz fagyhalálból legalább 7-8 esetében évről-évre egyértelműen az derül ki, hogy az áldozat valamilyen módon „feladta”. Nem látta értelmét küzdeni, nem érezte át, mivel lesz jobb neki, ha pár évig talán még életben tud maradni.
S ez az, ami igazán szörnyű, mert idáig el is kellett jutni valahogy. A család, a környezet részvétlensége, vagy esetleg teljes nemtörődömsége mellett.

Maga egy tanulmány lehetne, milyen életút, milyen körülmények vezethettek el odáig, hogy a hideg lakásban, saját ágyában kihűlő idős ember meg sem próbáljon felkelni, segítséget kérni.  S hogy lehet az, hogy hiánya (?) esetleg egy hét múlva tűnik majd fel valakinek, véletlenül. Mint ahogy az is megérne egy tanulmányt, hányan mennek el közömbösen a téli estén, köztéri padon kuporgó hajléktalan mellett, aki vagy megéri a reggelt, vagy nem.

Ezeknek a fagyhaláloknak a nagy részét – csupán a materiális körülményeket tekintve - el lehetne kerülni. Ennél azonban több kell, és ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni az egyházak szerepének a jelentőségét a jótékonyság, a szociális ellátások területén.

Tudniillik egyáltalán nem mindegy, hogyan adják, adjuk át azt az adományt, hogy elérje a célját. Az őszi, téli hidegben nem (csak) tüzelőt kell adni a rászorulóknak, hanem főként és elsősorban hitet. Hitet a közösségben, a Teremtő ajándékában, az emberi Élet értelmében.

Szepesi Sándor