MiNap Online

Mindig felemás érzéseket keltenek bennem az új épületek, városképet érintő fejlesztések, s szerintem sokan így lehetünk ezzel. Egyrészt nyilván jó dolog, ha valami új épül, másrészt viszont rögtön adódik a kérdés is: mennyire lesz majd képes beépülni a város szövetébe, részévé válni a mindennapjainknak? Ez nem is annyira építészeti kérdés, igen nehéz definiálni biztos recept pedig talán nem is létezik rá. Dobó István mondja az „Egri csillagok”-ban, hogy „a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében”. Igazából egy-egy új építmény jövője sem a tervezőasztalon, a falak formájában dől el, hanem a városlakók lelkében.

Senki nem tudja megmondani, mitől válik egy-egy épület vagy helyszín szinte már kultikussá, olyannyira, hogy még akkor is emlegetik, amikor már nem létezik. A Szemere út eleje például generációk számára ma is a „villanyrendőr” Miskolcon, mint ahogy sokan a Szikra moziról ismerik a környékbeli fiatalok hajdani, emblematikus találkozóhelyét is Diósgyőrben – függetlenül attól, hogy maga a mozi már rég nem létezik.

Ugyanígy nem lehet tudni, miért az Eiffel-torony lett a jelképe a páratlan műemlékekkel zsúfolt Párizsnak, miért éppen ebben az amorf ócskavas-tömegben látják megtestesülni a francia főváros kultúráját, történelmét, romlott csillogását.
Nekünk ebben a műfajban az esztétikailag szintén jelentős hiányosságokkal küszködő avasi kilátó jutott, amely azonban valahogy mégis szerethető. Ezt sem lehet tudni miért – talán azért, mert megszoktuk.

Egyébként ez - a „szerethető” - az illetékesek részéről talán leggyakrabban használt jelző, egy-egy új objektum tervezésénél. Mindenki „szerethető” valamit akar létrehozni, viszont ez az a tényező, ami teljességgel bizonytalan, és kiszámíthatatlan.

Ellenpéldákat már jóval könnyebb találni. A szocreál építészet szögletesen merev, halottá csupaszított formáit soha nem volt könnyű szeretni – jó példa erre Miskolcon az ITC székház nyomasztó környezete, vagy az Avas-Dél panelrengetege, amelyet meglátni is fáj, vonattal a Tiszai pályaudvar felé közeledve.
Talán maguk sem tudják, de ugyanígy képtelenek a fiatalok igazából el- és befogadni az újfajta agoráknak, közösségi helyeknek szánt plazákat is - amit abból látni, hogy „viselkednek”. Összezárt térdekkel, asztalra tett könyökkel, halkan beszélgetnek, melléjük pontosan letéve a táska, vagy csomag. Feszélyezettek, s ennek egyáltalán nem a tétován bóklászó biztonsági őr az oka, hanem a hely szelleme. Ami nincs.

Egy-egy helyszín atmoszférájában számtalan dolog szerepet játszhat. A története, a sajátosságai, oda kötődő élményeink - de legfontosabb talán az a kis spontaneitás lenne, hogy a sajátunknak, saját magunk által (is) alakíthatónak érezzük. S hogy a története az ne „előtörténet” legyen, kicifrázott pályázatokkal, közbeszerzési, kivitelezési huzavonákkal. Mert hát az ember már csak olyan, hogy ezekre fog emlékezni – illetve, pontosabb szórenddel: emlékezni fog ezekre. Ami nem használ a hely szellemének.

Én például a kedvenc kávézómról ma sem tudom kik, és milyen pénzből építették (azt sem, hogy mikor) – de őszintén szólva nem is nagyon érdekel, mert nem történeti tanulmányokat folytatni járok oda, hanem kávézni. A kávé meg jó, a vázákban mindig élő virág van, a lambéria és a faragott faasztalok ugyanazt a míves asztalos-munkát dicsérik, s ráadásul még a pincérlány is csinos.

Talán az igazi, régi vágású vendéglátósok azok, akik valamennyire még birtokában vannak a titoknak, hogyan lehet szerethetővé tenni egy-egy helyet. Nem árt figyelni rájuk.

Szepesi Sándor