MiNap Online

Korunk emberének egyik jellemző tulajdonsága a félelem. A gyermekek sokat panaszkodnak arról, hogy félnek. Ha a mai rajzfilmekre gondolunk, akkor meg is találjuk a félelmük okát. Öregjeink is félnek. Nem mernek este már az utcára menni. Félnek beengedni idegeneket a lakásba. A fiatalok félnek a jövőtől. Lesz-e munkahelyük, ha végeznek tanulmányaikkal. Megtalálják-e életük párját? A sort sokáig tudnánk folytatni. Tény: sokszor és sok minden miatt félünk. Ebben a bizonytalanságunkban a feltámadott Jézus sírjánál megjelenő angyal híre nagy vigasztalással szolgál: „Ti ne féljetek!”

Szent Máté számol be evangéliumában arról, hogy szombat elmúltával, a hét első napján Mária Magdolna és a másik Mária elment megnézni Jézus sírját. Nem kis félelmet kellett legyőzniük, hogy odamenjenek, s itt a sírnál egy rendkívüli jelenségnek lettek tanúi. Földrengés támadt, az Úr angyala leszállt az égből, elhengerítette a követ Jézus sírjáról és ráült. A sírt őrző katonák megrettentek az angyaltól való félelmükben, és mint a holtak, olyanok lettek.

Az angyal azonban az asszonyokhoz fordul, és ezt mondja: „Ti ne féljetek!” Milyen érdekes, hogy a megijedt katonák és asszonyok közül, csak az asszonyokhoz fordul az angyal, csak őket nyugtatja meg. A katonák pénzért vállalt feladatukat végezték, nem saját jó szántukból voltak Jézus sírjánál. Az asszonyokat Jézus iránti szeretetük hozta a sírhoz. Ezért vigasztalja, bátorítja őket az angyal: „Ti ne féljetek!” Mondhatta volna így is: A katonák csak hadd féljenek, remegjenek, titeket meg akarlak erősíteni, örömöt akarok veletek közölni.

Miért fordul az angyal ilyen együttérzéssel, vigasztalással az asszonyok felé? Mert tudja, „hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek.” (Mt 28,5) Jézus sírjához jövő asszonyok egy egész életprogramot adnak nekünk: keresnünk kell nekünk is Jézust, a megfeszítettet. Ők már rögtön halála után keresik Jézust. Még holtában is szeretik Őt. A tanítványok ezzel szemben bezárkóznak és félnek, s a keserű jövőre gondolnak. Közülük a később meghívott Szent Pál ismeri fel a megfeszített keresésének fontosságát: „Mert nem akartam másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2).

S aki a megfeszítettet keresi, az megbizonyosodhat a feltámadás valóságáról, s küldetést is kap: „Menjetek gyorsan, mondjátok meg tanítványainak:’Feltámadt a halálból, és előttetek megy Galileába. Ott majd meglátjátok őt!’ (Mt 28,7). A törékeny asszonyok viszik az örömhírt az apostoloknak. „Nagy félelemmel és örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak.” (Mt 28,8). Mennyire más lehetett már ez a félelem! Ebben már benne volt az öröm is. Érdekes ennek a két lelkiállapotnak az együttes megléte az asszonyokban. Nagy dolgot félve mond ki az ember. Még ha örömteli is, amit el akar mondani. Attól is félhetünk, hogy jól fogunk-e tanúságot tenni a megfeszítettről és feltámadottról. Bizony mindig van miért, ki, mi miatt félni! Az apostol ezért így buzdít minket: „…félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket…” (Fil 2,12). Erre az üdvös félelemre valóban szükségünk van, hogy „…a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.” (2Kor 4,7). 

„Ti ne féljetek!”- szólt az asszonyokhoz az angyal. Én is ezt szeretném mondani, hogy mi ne féljünk! Ha a megfeszítettet keressük és követjük életünkben, akkor nincs okunk félni. A feltámadottban való hit által már tudjuk: küldetésünk van. Hírt adni a megfeszített és a feltámadott Krisztusról.
              
 Dudás László
miskolci kerületi esperes