MiNap Online

Nagyon felemelő volt látni a március 15-i, budapesti megemlékezéseken a lengyel és a magyar zászlóerdőt együtt, rég volt ilyen tartalmas, szép ünnepünk. Mindenki tudja e hazában, mit jelent magyarul, hogy „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” („Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.”) Újkori történelmünknek nincs olyan szabadságküzdelme, amely ne találkozott volna a lengyelek szimpátiájával, segítőkészségével, s most megint eljöttek, mert úgy érezték, jönniük kell. Nagyon rosszízű ezt levinni a politikai hecckampány szintjére, azt pedig már minősíteni sem lehet, ha valaki képes olyat kérdezni, hogy „mit kerestek a lengyelek a magyar nemzeti ünnepen?”.

A hazai és nemzetközi balliberális sajtóban sajnos gyakorta megfogalmazódik ez mostanság, burkolt, vagy kevéssé burkolt formában. Lehet, hogy nekik hiányosak a történelmi ismereteik, de az is lehet, abban bíznak, hogy az olvasók nincsenek tisztában a múlt eseményeivel.

Nos, akkor jöjjön néhány történelmi tény és adat – szépítés, szubjektív vélemény nélkül, úgy, ahogyan a lexikonokban szerepel:

„Magyarország szabadságküzdelmében több nép fiai is részt vettek, ám a külföldről érkezettek közül egyetlen nemzet sem adott annyi katonát, főtisztet, sőt tábornokot, mint a lengyel. A tábornoki és törzstiszti kar 4,2 százalékát lengyelek alkották, nem is akármilyen beosztásokban: 1849 februárjában Henryk Dembiński altábornagy volt a magyar sereg fővezére, a lengyel légió Józef Wysocki, illetve Jerzy Bulharyn parancsnoksága alatt harcolt. Az erdélyi hadsereg élén, 1848 decemberétől a lengyel történelem legendás alakja, Józef Bem, azaz Bem József - a magyaroknak a mai napig Bem apó - állt.”

„1849 nyarán két lengyel légió harcolt a magyar seregekkel, az egyik a felső-magyarországi hadszíntéren, a másik Erdélyben.
Wysocki légiója három gyalogos zászlóaljból, két-két százados ulánusezredből (azaz egy fél ulánusezredből) és két félütegből állt. E lengyel csapatok jól szerepeltek Arad ostrománál, a felső-magyarországi harcokban és az 1849. március 5-ei szolnoki ütközetben is. A Bem szervezte légió két gyalogos zászlóaljból és 3 ulánusszázadból állt.”

 „A magyar forradalom melletti legnagyobb rokonszenvtüntetések és a legnagyobb segélykampány Lengyelországban bontakozott ki, 1956-ban. Tömegesen adtak vért az emberek, és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtés indult meg. A szakszervezetektől, üzemi kollektívák és utcai gyűjtésekből több millió zlotyt utaltak át a Lengyel Vöröskeresztnek. November 3-áig 15 repülőgép, 42 teherautó és 104 vasúti kocsi szállította folyamatosan a lengyel segélyszállítmányokat Budapestre. Az összegyűlt lengyel vér- és segélyszállítmányok a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban. Varsóban és az ország más városaiban az épületeken, közterületeken magyar zászló lengett, a varsói egyetemisták pedig díszőrséget álltak a Magyar Kulturális Intézet előtt.”

Talán ennyiből is látható: ha egyáltalán létezik nemzet, amelynek a képviselői teljes joggal vannak jelen a március 15-i, magyar nemzeti ünnepen – és minden magyar nemzeti ünnepen – akkor az a lengyel. S akiket több évtizeden át nem sértettek a vörös zászlók az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepén, azok béküljenek meg a lengyellel is - sőt, legyenek rá büszkék!

Európában ma nem különösebben nagy divat a magyarok barátainak lenni – mondjuk, sohasem volt az, történelmi tények sora bizonyítja. Aki most kiáll mellettünk, azt biztos nem a nyereségvágy hajtja, csupán a szimpátia, a segítőkészség – mint annyiszor a történelem folyamán.
Mint 1848-ban, és 1956-ban is.

Szepesi Sándor