MiNap Online

Sok mindent mondanak manapság a sajtóra – néha okkal, néha ok nélkül – egy dolgot azonban nem lehet elvitatni: a sajtószabadság első helyen szerepelt a „12 pont” néven híressé vált, magyar forradalmi követelések között, 1848 márciusában. Megelőzve a felelős minisztériumot, az évenkénti országgyűlést Pesten, a törvény előtti egyenlőséget, a közös teherviselést, de még a politikai foglyok szabadon bocsátását is. Már ez is jelzi ennek a „műfajnak” a jelentőségét, és ezen az sem változtat, ha a szabad sajtó fogalmát, küldetését, területtől, beállítottságtól, esetleg különféle érdekektől vezérelve, ki-ki másként értelmezi.

Én személy szerint soha nem értettem egyet azzal a közhellyel, hogy „a jó sajtó mindig ellenzéki”, és azzal sem, hogy okvetlenül muszáj minden nap, harsányan leleplezni valamit. Ezek az erőltetett törekvések ma már többnyire ripacskodásba, komolytalanságba fulladnak: tudniillik egyszerűen nincs annyi botrány, „nagy ügy”. (Ahogy egy régi tanárom mondta: nem ölhetnek meg minden nap a sajtó kedvéért egy Kennedy elnököt). Ha pedig Győzike harminckettedik fogyókúráját próbálják akkora szenzációként tálalni, mintha elnökgyilkosság lenne, az már nem is szakmaiatlan, hanem egyenesen nevetséges.

És senkinek ne legyenek illúziói: az olvasó mindig tudja mi a nevetséges. Még akkor is, ha jobb híján, alkalmanként igénybe veszi.

Az ellenzékiség ugyancsak többféleképp értelmezhető egy demokráciában, és egyáltalán nem jelenthet állandó, végleges irányvonalat.
Tény, hogy a véleménynyilvánítás széles körben hozzáférhető, közéleti fórumaként, a sajtó elválaszthatatlanul egybefonódott a politikával - mint ahogy az is, hogy egy-egy politikai erő ellenzékben mindig jobban aggódik a sajtószabadság miatt, mint amikor kormányon van. Aztán viszont - egy választásnak köszönhetően - esetleg cserélnek, és ha az addig „jó ellenzéki” sajtó továbbra sem akar kormánypárti lenni, komoly identitás-zavarba kerülhet. Ha valaki mindig, minden kurzusban ellenzéki, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden értéket tagad.

S ha valaki tudatosan csinálja ezt, az valójában nem az igazságot keresi, hanem az anarchiát.

Tudomásul kell venni, hogy a sajtó - ha akarjuk, ha nem - az adott kor krónikája is egyben. Mint ahogy mi is megsárgult újságlapokat, szórólapokat, paszkvillusokat böngészünk, ha valós képet akarunk nyerni a múlt történéseiről, ugyanígy kortörténeti dokumentumok lesznek valamikor az általunk leírtak is. A kép és hangrögzítő eszközöknek, az internet elterjedésének köszönhetően, az utókor dolga talán már valamivel könnyebb lesz, a krónikás felelőssége azonban megmarad.
Azt sugalmazni, hogy egy-egy korszakban nem volt más, csak komolytalanság, botrány, visszaélés, csetepaté, nem csupán valótlanság, hanem tiszteletlenség is azokkal szemben, akik létrehoznak valamit, és rendszertől függetlenül, tisztességgel, becsülettel teszik a dolgukat.

Ezzel együtt én hiszek benne, hogy minden sajtótermék érték, és ha most esetleg nem is tűnik annak, akkor majd száz év múlva lesz. Az ember mindig is hajlamos volt a „mindenséggel mérni magát”, azaz úgy viselkedni, mintha örökké élne. Nos hát, sajnos nem élünk örökké, és hogy meddig, mennyire emlékeznek majd ránk, az attól függ, milyen nyomokat hagyunk magunk után.
 
Ahogy az Omega énekli:

„Túlél a betonerőd
Túlél egy műanyag zacskó
Túlél az üzenetem
Rögzítsd, hogy ne legyek halandó!”

Ha a sajtó képes rögzíteni az arra érdemes üzeneteket – még ha aznap éppen nem is váltotta meg a világot – már megtette a kötelességét.

Szepesi Sándor