MiNap Online

Vadász ismerősömmel beszélgettünk a napokban. Szóba került, milyen méltánytalanul bánik a tél az állatokkal: látni lehet a hóban a nyomaikat, elég, ha a vadász ezeket követi, előbb-utóbb ráakad a zsákmányra. Sajnos, nem csak az állatokkal bánik „méltánytalanul” a tél. A nehéz sors, az ínség ilyenkor még nyomasztóbb, kilátástalanabb, mint nyáron. A szegénység nyomai is jól láthatóak a hóban, hidegben, követni is lehet ezeket – van, aki megteszi, van, aki nem.

Régen a szegénység – a „klasszikus” – egy adott élethelyzet volt, ma sokan logikai bukfencként élik meg, értelmezni sem nagyon tudják. A népmesékben volt egy nagy hasú, ellenszenves gazdag ember, és egy szimpatikus, szorgos szegény – annyi gyerekkel, mint a „rosta lika” – akinek a mese végén többnyire szerencséje lett. Ez a helyzet adottnak, természetesnek tűnt, a mese nemigen taglalta, miért lett szegény a szegény, gazdag a gazdag. A népmesékben nem volt devizahitel, privatizátor, csődbe vitt munkahely, szétlopott állami vállalat. Csak Óperenciás tenger, meg hétfejű sárkány. Jó volt nekik.

Ma nincsenek „adott” szegények, ma emberek vannak, akik nem értik, miért nem tudnak megélni. Mert hát hitték – talán a szüleiktől hallották, talán mástól – hogy aki becsületesen tanul, dolgozik, az boldogulhat a Nap alatt. Nem értik, miért van az, hogy nekik valahogy mégsem sikerül – nem értik, miért van az, hogy másoknak meg (mi az hogy!) nagyon is  sikerül. Pedig azoknak is ugyanúgy két kezük, két lábuk van, és a fejükből sincs hét. Első ránézésre.

S kezd felborulni az erkölcsi értékrend, mert ha a szülők – vagy mások – ebben tévedtek, akkor talán másban sem volt igazuk, mikor útravalót (ultravalót?) adtak a világba. Talán egyre többen lesznek, akik a saját gyerekeiknek már nem tudják nyugodt lélekkel mondani, hogy a becsületes munka és tanulás vezet a boldoguláshoz.
Ez pedig nagyon nagy baj. Mert ha emellé még olyanokat is hallanak a fiatalok, hogy az erkölcsi útmutatás az tulajdonképpen politika, a hagyományos értékrend pedig a fejlődés ellensége (?) előbb-utóbb József Attilával mondják majd: „Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom. Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg!”.

Fagyos szél zörgeti a tetőlemezeket a szocialista ipar egykori büszke fellegváraiban, a diósgyőri és más ipartelepek elhagyatott rozsdatemetőiben. A vedlett falak, gazos iparvágányok között, felsejlenek a Quimby együttes slágerének sorai:

„Rozsdás a sarló
Lötyögős a kalapács
Lomtalanított igazságokon
Ücsörög egy uzsorás

Leszegett fejjel kérdem
Hogy van-e valamije eladó
Nesze – mondja -
Itt van egy kis ultravaló”

Egy kis durva, téli ultravaló.

Szepesi Sándor