MiNap Online

A turizmusról beszélgettünk a barátaimmal, s azon folyt a vita, mi is az, ami igazán egyedivé, vonzóvá tehet egy-egy települést. Műemlékek, szép épületek ugyanis bárhol lehetnek, vízpartokból, vagy esetleg hangulatos erdőkből, parkokból is igen nagy a választék. Végül arra jutottunk, hogy jelen esetben is az „emberi tényező” a legfontosabb. Ha az ottani lakosság jól érzi magát, ha van igazi identitása, harmonikus viszonya a környezetéhez, akkor azon a helyen a turista is jól fogja magát érezni. S itt került szóba, milyen is a mi miskolci identitásunk – mit érzékel a vendég, mit érzékelünk mi, ha a városunkról van szó?

Közhelyszerűen ismételgetjük, hogy a rendszerváltozás után Miskolcnak „újra kellett fogalmaznia önmagát”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy jellegzetes, ipari város úgy próbálta magáról lerugdalni a múltját, hogy az új jövőjéről sokáig elképzelése sem nagyon volt. Aztán néhány éve jött a „Kultúra várost épít” jelszó, ami boldogabb időkben, szerencsésebb helyen végtelenül nemes célkitűzés lehetne, itt és most azonban olyan volt, mint a „vadakat terelő juhász” József Attila versében. (Hogy tudniillik jól hangzik, csak éppen nincs semmi értelme).

A kultúra nem épít várost – legalábbis Miskolcon biztosan nem – a kultúra maga is támogatásra szorul, és jó ideje sajnos egyre kevesebb jut rá. Ha valahol tízezrével szűnnek meg munkahelyek, és hosszú éveken át, alig-alig jönnek létre újak, akkor bizony nem is ez a lakosság legfőbb gondja. Szabó Dezső örökérvényű mondása szerint „Korgó gyomorral nem lehet Himnuszt énekelni” – az emberek már csak olyanok, hogy elsősorban biztos megélhetést akarnak, s ha ez meglesz, akkor jobban telik majd a kultúrára is.

Várost, országot a jól szervezett, szorgalmas munka építhet, és ez az, amiben Miskolcnak az igazi tartalékai vannak. Tegyük hozzá: még mindig.

Magyarországon ugyanis most nagyon fel fog értékelődni a munka: az igazi, értékteremtő tevékenység, és ezen a területen Miskolc sokkal jobb helyzetben van, mint a társai. Az itt élő emberek többségében ma is, egészen sajátos módon, szinte apáról fiúra öröklődve él a munka becsülete, itt ezt nem kell újra „megtanítani”. Kevés olyan helyi család van, amelynek a tagjai között, vagy a rokonságában nem található volt kohászati, vagy Digép-es dolgozó – esetleg több évtizedes gyári múlttal – és ez, számtalan jel mutatja, az utódok gondolkodására, identitására is befolyással van.

Ha valakinek önértékelési zavarai támadnak, és pszichológushoz fordul, általában azzal kezdik a kezelést, hogy a páciens merje vállalni önmagát. Saját, meglévő tulajdonságaiból kovácsoljon erényt, és ne akarjon többnek látszani annál, mint ami.
Miskolc nem Európa kulturális fővárosa, és nem is lesz az soha. Európa kulturális fővárosai, történelmi okokból sajnos nem errefelé vannak, amin lehet esetleg bánkódni – csak éppen nem nagyon érdemes, hiszen e nélkül is van mire büszkének lennünk.

Miskolc a lelkében ma is „acélváros”. Nem „nanopolisz” meg „technopolisz”, meg a jóég tudja, mi mindennel nem ijesztgették már itt az embereket (amikből legfeljebb a névelőket értették, de az sem tetszett valami nagyon). A helyiek az EU-konform nagyképűsködés nélkül is meg tudják fogni a munka végét, több évtizedes ipari múltat, tapasztalatokat hordoznak szinte már a génjeikben, a zsigereikben, és ez most hatalmas érték, hatalmas lehetőségeket kínál.
Szepesi Sándor