MiNap Online

Valószínűleg az Ünnepi Könyvhét rendezvényein is téma lesz a Nemzeti Színház körül kirobbant botrány, illetve hogy meddig lehet elmenni az alkotói szabadság jegyében, klasszikus művek feldolgozásakor. Az ember tragédiáját valami okból különösen szeretik színpadra vinni az alternatív zsenik, noha műfaját tekintve drámai költemény, egyértelműen olvasásra szánt mű. A pályatársak összezártak Alföldi Róbert mögött, nyilván nem szeretnék, ha precedens teremtődne rá, hogy a politika bármilyen módon nyomást gyakorolhat a művészetekre. Holott jelen esetben szó sincs erről.

A színház a kulturált, igényes szórakozás szimbóluma, itt nem szokás korhatárt kiírni, mint egy éjszakai lokálban. A Nemzeti Színház pedig ikon, ott vannak mögötte Kazinczy, Déryné és társaik, ott van a magyar nyelvű színjátszás megteremtésének a jelentősége, az ezért vívott hosszas küzdelem. Ennek a színháznak már a neve is kötelez, vezetői az egész nemzetnek tartoznak felelősséggel, mit és hogyan állítanak színpadra. Itt nincs helye kísérletezésnek, új utak próbálgatásának – főleg ha magyar klasszikusokról van szó.

Mert ez meg ugye a másik dolog, ami régóta bosszant: az „átdolgozások”, „feldolgozások” korszaka. Tudniillik, ha valakinek van hozzá saját ötlete és tehetsége, akkor alkosson saját művet, a modern költészet és irodalom irányelveinek megfelelően. Ha viszont nincs, akkor gyűjtsön inkább bélyeget, a magyar klasszikusokat pedig hagyja békén, mert azokat egyszer már megírták, mégpedig elég jól!

Egy Pál utcai fiúk – feldolgozás ajánlójában olvastam: „Több új szereplő belép, s igen erős benne az úgynevezett erotikus szál – különösen Nemecsek anyjának nemi életét taglalják részletesen az alkotók.” (Nesze neked Molnár Ferenc.)  Nógrádi Gergely egyenesen sorozatot indított útjára – „Klasszikusok újramesélve” – címmel, melyben egyebek mellett Gárdonyi, Jókai ismert regényeit – az Egri csillagokat, A kőszívű ember fiait és a másokat – írta meg újra, úgy ahogyan ő gondolta. Elmondása szerint „korszerűsítve, rövidítve, elhagyva a sallangokat”, a mai gyerekek ritmusához, nyelvezetéhez igazítva, mivel így jobban el fogják olvasni.

Elnézést, de hogy lehet ilyet megengedni? Esetleg építsük át a Halászbástyát is, a „mai kor igényeihez” igazítva, és vizsgáljuk felül az összes nemzeti értékünket, elég korszerűek-e?
Hogy a mai gyerekek, fiatalok „ritmusa”, nyelvezete miért lett ilyen, arról nagyon sokat lehetne beszélni, s talán épp azért kellene velük magyar klasszikusokat olvastatni – eredetiben! – hogy ez változzon. Hogy az alapfokú oktatásból ne olyan 2-300 szóval kommunikáló, szövegértési problémákkal küszködő, fogyasztói véglények kerüljenek ki, akik egy SMS-t nem tudnak érthetően megfogalmazni, és erre még roppantul büszkék is.

A mi generációnk sem volt túl boldog, amikor először letették elé, kötelező olvasmányként az Egri csillagokat, ami azon reprint kiadásában, súlyra megvolt másfél kiló. Akkoriban viszont még nem tomboltak ilyen szinten a diákjogok – a szülők sem járkáltak be hetente eltángálni a tanárt, ha rossz jegyet adott a csemetéjüknek – a pedagógusoknak megvoltak az eszközeik, hogy a kötelező olvasmányokat el is olvastassák velünk. S ma már ezért borzasztóan hálásak lehetünk.

A Nemzeti Színház előadása körül kirobbant botrány, a könyvhét előestéjén kiváló alkalmat kínált volna rá, hogy végre kicsit reflektorfénybe kerüljenek ezek a dolgok, s hogy elinduljon egy előremutató, érdemi párbeszéd, szakérők, szakmai, művészeti műhelyek részvételével. Sajnos ez elmaradt, mint ahogy én a magam részéről az egész ügy tanulságát sem nagyon érzem, azon túl, hogy mostantól sokak számára a nemzet színháza is egy megosztó intézmény lesz.

A feldolgozások, átdolgozások pedig dübörögnek tovább: könnyen megérhetjük még, hogy Bánk bánból esetleg amerikai rablóvezért csinál valami önmegvalósító, új utakat keresgélő zsenipalánta, Hunyadi Lászlót meg elküldik Irakba, békefenntartónak, egy koprodukciós kalandfilmben.

A közelmúltban egy fiatal együttes egyenesen a magyar Himnusz „rap”-esített vagy miféle változatát dobta piacra, s természetesen ezen ifjak is úgy indokolták sajátos vállalkozásukat, hogy csupán „korszerűsíteni” akarták nemzeti imánkat. Hát mért baj az?

A baj nem is ez, hanem az, hogy senki nem rúgta szét a hátsójukat.
Szepesi Sándor