MiNap Online

Robert Neville (Will Smith) az utolsó túlélő New Yorkban, talán az egész világon. A vírusra, – amit a rák ellenszereként fejlesztettek ki eredetileg – valamiért immunis. Ő volt a katonaság kutatócsoportjának vezetője, akik az utolsó pillanatig küzdöttek a kórral, ami elpusztította az emberiség több, mint kilencven százalékát. Neville azonban három évvel a város kiüresedése után sem adja fel, folytatja a kísérleteket a mutáns patkányokkal, és nem keresztezi az útját a mutáns embereknek, akik csak éjjel lepik el az utcákat, mivel az UV-sugaraktól elpusztulnak. Az egyik szérum sikeresnek bizonyul a patkányon, ki kellene hát próbálni egy emberi fertőzötten is. És valahol itt kezdődik a baj…
A film egy kisebb részét kivéve nem látunk a várost elárasztó zombikat, nem fröcsög a vér, és az egyéb testnedvek, mint említettem ez nem egy tipikus zombi-horror. Bár igencsak mellbevágó az ürességtől kongó nagyváros, az utca közepén kinőtt fűvel, és a sugárúton szarvasra vadászó oroszláncsaláddal, de mégsem ettől fogunk megállni a popcorn ropogtatásban a moziteremben. Az egész helyzet tragédiáját Neville mindennapjai adják a videótékában tett tragikomikus látogatásai, egyetlen társával, a kutyájával folytatott „párbeszédei”, a napjainak monoton beidegződései, amelyek az élete mellett az épp elméjének védelmét is szolgálják.
Ha valaki eddig nem gondolkodott volna el azon, hogy milyen lehet túlélőnek lenni, az emberiség utolsó megmaradt bástyájának, az ez után a film után biztosan elmereng majd. Elgondolkodtató, és sokkal mellbevágóbb, mint a rémítésre, és gyomorforgatásra szakosodott horror filmek. A film első felében olyan lassú a cselekmény, hogy a közepére szinte leül, aztán egyre gyorsuló ütemben pörög fel, hogy az utolsó húsz perc már igazi road-movie legyen, meglepő fordulattal, meglepő befejezéssel.
Erről a filmről senki sem fog mosolyogva kijönni, de ez a film „élvezeti értékéből” semmint nem von le…