MiNap Online

Még szerencse, hogy a minap kiosztották a legudvariasabb sofőröknek járó díjakat. Most már elengedhetik magukat, mint Móricka karácsony után, bár nem feltételezem, hogy erre a megtisztelő titulusra hajtana valamennyi busz- és villamosvezető. Azért amit néha összehoznak, az minimum elgondolkodtató…

Természetesen azzal kell kezdenem, hogy tisztelet a kivételnek, és szerencsére sok akad ebből, de a negatív példa mindig jobban megmarad a magyar emberekben. A hét első – amúgy is mindig „örömteli” – napján öt perc leforgása alatt kétszer ment fel nálam az a bizonyos pumpa, de nem hiszem, hogy amúgy is alacsony vérnyomásomat felesleges izgalmakkal magamnak küzdöttem volna fel.

Munka után gondoltam én, felszállok egy megállóra a jó bécsire, nem sétálok ebben a latyakban. Biztosan többen találkoztak már ilyennel, de azért délután fele kirívóbb egy-egy ilyen – olykor fiatal – csoport, amely azzal van elfoglalva, hogy köpködje az embereket, beszóljon, valamint beletaláljon a sörösüvegből, vagy kannából a szájába. Nem vetem meg, mert én is egy baráti összejövetelre siettem, de még nem nagyon akadt eset, hogy egy tömegközlekedési eszközön akartam volna lerészegedni. Persze ezt következmény nélkül megtehették. Kettős mérce?

Igen. A Villanyrendőrnél szerettem volna átszállni, pont be is állt egy busz a megállóba. Mivel elég csúszós a járda, úgy gondoltam, nem futok előre az első ajtóhoz, a kinyitott második ajtót pedig sétálva is elérem (minden tiszteletem az első ajtós szabályé!), előttem amúgy is felszálltak már páran. Erre gondolt egyet pilótánk, és felszállt úgy, hogy engem és szatyrom az ajtóhoz zárt – párom jobban járt, ő a megállóban rekedt. A vészcsengő megnyomása után csak kiszabadított a sofőr, aztán kérdőre vont, amiért a második ajtón merészeltem felszállni. Szitkozódások közepette megmutattam neki a bérletem, mert hát nyilván erre volt kíváncsi, de bocsánatkérést nem hallottam.

Én is örülök, de ő főleg örülhet, hogy nem az előttem felszálló idős nénit zárta oda, mert hát a szabály mindenkire vonatkozik – vagy mégsem?

Soós Péter