MiNap Online

Nem sikerült első nekifutásra vezérigazgatókat választani a héten, a közszolgálati médiumok élére. Az állami televíziók körül zajló, évtizedek óta tartó huzavona tényleg Karinthy Szabolcska-paródiáját idézi ("Nincsen benne semmi új, de az legalább érthető!") csak az a gond, hogy mindez a versenyképtelen műsorstruktúrára is érvényes. Sokan, sok helyen értekeztek már erről, én is csak azért említem most meg, mert nemrégiben születésnapot ünnepelt Vitray Tamás, akinek a neve elválaszthatatlan a hazai televíziózástól. Több műsort is sugároztak, ismételtek róla, s az egyikben szinte párhuzamosan szerepelt Fehér "Anettkával".

Én a magam részéről annak idején nem azért figyeltem fel Anettkára, mert valami hatalmas médiaszemélyiség volt - hanem azért, mert soha nem is akart annak látszani. Anettka a magyar kereskedelmi televíziózás görbe tükre, tudatos paródiája volt, aki bele mert mosolyogni egy álszent világ képébe. Mert hát nemigen újdonság senkinek, hogy a kereskedelmi televíziókban ma félig analfabéta ciacababák próbálnak úgy tenni, mintha énekesek, műsorvezetők vagy tudj' Isten mik lennének - fő a mély dekoltázs, és a jó fenék. Anettka erre fogta magát, és odaült a kamera elé, ruha nélkül. (Úgyis ez a lényeg nem? - mondhatta volna). Sok ifjú televízióssal ellentétben Anettka azt sem próbálta soha leplezni, javítani, hogy kicsit selypít, és erősen hadar - ha egyszer manapság ez a trend, akkor legyen!

S létezhet-e tökéletesebb paródiája, fricskázása mindannak, ami évek, évtizedek óta a Magyar Televízó körül zajlik, mint hogy Anettka egyszer megpályázta a TV-elnöki széket? Programja nagyjából úgy nézett ki, hogy a királyi televízióból száműzni kell a híradókat, filmeket, meg mindent - ezeket javarészt úgy is a kereskedelmi csatornákon nézik az emberek. Ő bizony napi 24 órában a saját, beszélgetős műsorát sugározta volna a közszolgálatin!

Anettka mindezeket a már említett, reggeli műsorban fejtette ki, őrületbe kergetve jámbor beszélgetőpartnerét, aki égnek álló hajjal sorolta az ellenérveket. Azt például, hogy a hölgy bájait 3-4 óra után megunná a közönség, nem hogy napi 24 órán át szemlélve - s nem akarta észerevenni, hogy egyszerűen ugratják. Anettka kaján mosolya mögött ugyanis végig ott volt, hogy pontosan tudja: az életben nem választják meg a közszolgálati televízió elnökévé, s valószínűleg soha nem is voltak ilyen tervei. A dolog viszont kiválóan alkalmas volt arra, hogy ismét beszéljenek róla egy kicsit.

Ugyanebben a műsorban néhány perc múlva Vitray Tamás volt a vendég. Az ellenpont, a hazai televíziózás nagy öregje, aki az új időkben szándékosan beleélte magát a képernyőn a szürke, jellegtelen kisember szerepébe - szinte már az unalmasságig ellensúlyozni akarván a kereskedelmi televíziók általa (is) ellenszenvesnek tartott, sztárcsináló harsányságát.

Édekes módon, mégis Vitray volt talán az első a Magyar Televízióban, akit a szó mai értelmében "sztár"-nak lehet nevezni. Ő csinált először olyan beszélgetős műsorokat (Ötszemközt, Csak ülök és mesélek, Tóksó) amelyekben már érvényesülhetett a műsorvezető exhibicionizmusa, s amelyeket a divatos talk-showk közvetlen elődjének lehet tekinteni. Persze, Tamás bácsi még sok olyan kis szakmai fogásnak is a birtokában volt, amelyekről mai utódainak már fogalmuk sincs. Tudta például, hogy ha riporterként kérdést teszünk fel valakinek, utána be kell fogni a pofánkat. Nem udvariasságból, hanem egyszerűen azért, hogy a néző esetleg hallja a választ is. Merthogy erre kíváncsi.
Azt is tudta, hogy egy katasztrófa-tudósítás csak a megélt tapasztalatokon alapuló, teljes empátiától lehet hiteles, s nem attól, ha a falfehéren vacogó riporterlányt derékig a vízbe (iszapba) állítják, a kommentár idejére.

Vitrayról és a fiatal televíziósokról nekem mindig az a Deák-anekdota jut eszembe, amikor szülőfalujából, Söjtörről küldöttség ment Pestre, a "haza bölcséhez", hogy intézzen nekik iskolát. Útközben jól beboroztak, s amikor Deák szállásához értek, elkezdtek részegen kurjongatni: "Ferkó bácsi! Iskola kéne...!"
- Úgy látom, rátok is férne! - nézett ki Deák fejcsóválva az ablakon.
Szepesi Sándor