MiNap Online

Egy médiakonferencia kapcsán azon gondolkodtam a minap, milyen képet nyerhetnek majd egykoron utódaink a mai magyar valóságról, ha átlapozzák a most megjelenő sajtótermékeket, átnézik a televíziós híradásokat. Azt bizonyára pontosan tudni fogják, mi robbant fel, mi dőlt össze, kiket öltek meg, hány bankot raboltak ki... Azt is tudni fogják, milyen politikai háborúk zajlottak, hány alapkövet raktak le, hány intézményt avattak fel, hol és milyen showkban kényeskedtek az éppen aktuális sztárocskák - de aztán nagyjából ennyi.

Az elkeseredett munkanélküliből már csak akkor van hír, ha demonstrációba kezd valahol, vagy esetleg felmászik egy magas helyre, hogy felhívja magára a figyelmet. Ugyanígy az átlagos kisnyugdíjas lakáskörülményei is csak a Kék fény-szerű műsorokban kerülhetnek képernyőre – ha betörnek oda, vagy esetleg megölik a házigazdát, pár ezer forintért.

A hatalmas „hírversenyben” éppen a lényeg veszik el: azoknak a megszenvedett, megküszködött mindennapoknak nem marad fenn hiteles krónikája, amelyek sokkal inkább az életünket jelentik, mint a közéleti komédiák, vagy a pár tucatnyi „celebet" érintő, flancos rendezvények. Még nagyobb probléma, hogy nincsenek, nem maradnak fenn korunkban játszódó, hiteles, valóságábrázoló filmek sem. Csak Koltai Róbert van, "Üvegtigris" és hasonszőrű társai, valamint külföldi mintára készült, cukorhabos „szappanoperák”, amelyek láttán még a Lánchíd kőoroszlánja is elbőgné magát kínjában.

Nézzünk tükörbe: tényleg ilyen a mi életünk?

A szociológusok, társadalomkutatók utolsó nagy nemzedéke valamikor a '70-es években volt aktív, a mai, szakdolgozat ízű elemzések javarészt mind az ő munkáikhoz nyúlnak vissza. Úgy, hogy készítőik közben talán ki sem mozdulnak a belvárosból, s tevékenységük fő motivációját az elnyerhető pályázati támogatás jelenti. Elit értelmiségi létük nagyban meghatározza a látásmódjukat is - gyakorlatilag képtelenek rá, hogy a társadalom más, tőlük teljesen idegen rétegeinek a jelzéseit hitelesen megfogalmazzák, továbbítsák.

S most tekintsünk el attól, mi lesz, mi lehet a jövőben, maradjunk a mánál. Ezeknek a jelzéseknek a hiánya ugyanis már most is őrültesen nagy gondot jelent, s szinte átjárhatatlanná szélesíti a társadalmi rétegek közötti szakadékokat. Ahogy Arany írja: "(...) S a nép, az isten adta nép oly boldog rajta Sire, kunyhói mind hallgatva, mint megannyi puszta sír!"

Be kellene nyitni azokba a kunyhókba, s megnézni, mi van a hallgatás mögött.
Szepesi Sándor