MiNap Online

Van a város közepén egy kultikus épület, amit mindenki ismer, sokan elé beszélik meg a találkozókat, randikat és a turistáknak olyan tájékozódási pont, mint a Tiszai pályaudvar, vagy a Városház tér, Lillafüred. No persze, azt nem mondanám, hogy olyan különleges is, mint utóbbiak, vagy akkora történelemmel rendelkezne, de fontosságát jól mutatja, hogy Centrumként hívja mindenki az egész környéket, csupán azért, mert az épületnek ez a neve. Merthogy a Centrumról, beszélek most. Mindenki centrumáról.

A Centrumot nem tudta megölni az a több tucat áruház sem, ami az elmúlt húsz évben Miskolcra érkezett, bár tény, hogy egykori fényét alaposan megkoptatták. Még emlékszem, mikor az egész városban csak abban az épületben volt mozgólépcső, és hétvégenként, mikor apa elvitt engem és öcsémet magával a piacra, kötelezően be kellett menni a Centrumba. Ugyan nem vettünk legtöbbször semmit, de mozgólépcsőzni imádtunk, apa meg tűrte. Aztán az épület még nagyobb lett és még több mozgólépcső volt benne, és egy rövid ideig úgy tűnt nekünk öcsémmel: ennél nagyobb és szuperebb épület nem is lesz soha a városban, még az ajtaja is magától nyílik! Ez már valami – gondoltuk akkor…

Teltek múltak az évek, jöttek az áruházak, és hozzászoktunk ezekhez, meg még ennél sokkal nagyobb, forradalmibb újításokhoz is. Meg persze nem is csodálkoztunk már rajtuk annyira, ahogy nődögéltünk. S mindeközben a Centrum csak Centrum volt, de belül mit sem változott. Pontosabban változott: pusztult. A miskolciak pedig rutinszerűen használták. Oda jártunk „péksütiért”, oda cigiért, talán még alkohol tartalmú italokért is (utóbbi kettő káros az egészségre!) Meg néha még ruhát is vettünk. Mindenki centruma olyannyira változatlan volt, hogy az embereknek sokáig az sem tűnt fel, hogy időközben már nem is Centrum volt a neve, hanem Skála.

A megtépázott pusztuló épülethez aztán szépen lassan maga az áruház főbérlője (igen, hisz ma már mindenki csak bérlő abban a hatalmas épületben) is alkalmazkodott, és a Skála is elkezdett gatyásodni: a régi tulajdonos eladta, az új pedig szépen lassan feltöltötte kínai áruval. Mi pedig így is szerettük, ide jártunk kajáért, ha megéheztünk, ide jártunk cigiért, és előtte vártuk barátainkat az esti sörözés előtt.

És az épület most ismét Centrum hivatalosan is, hetek óta a régi színvilág és a régi logó köszön ránk, ha kimegyünk elé. A felső szintek ugyan még átalakítás miatt zárva vannak, de a kirakatokon, már sokat sejtető irományok bíztatják a városlakókat: A Centrum megújul. És mi öcsémmel – és az a sejtésem hogy másokkal együtt – ismét várjuk, hogy felmehessünk majd a földszinten túlra is a mozgólépcsőn. Igaz most már nem azért, mert lázba hoz minket az ilyen szerkezet, meg, aztán ha így is lenne, már máshol is hódolhatnánk eme szenvedélyünknek. Ez a várakozás, tulajdonképpen inkább reménykedés. Reméljük, hogy nem hagyják tovább pusztulni az épületet mindenki centrumát, ami végignézte, ahogy felnövünk.

Tajthy Ákos