Letegezett társadalom

2010-09-25 00:00 – szepesis Szerzők listája

Szinte észrevétlenül alakult át körülöttünk az utóbbi évtizedekben a televíziós, illetve a tömegkommunikációs közbeszéd, s ezt leginkább a reklámokat, illetve az infantilis kvíz-játékokat figyelve lehet nyomon követni. Egyszerre, gyakorlatilag átmenet nélkül elkezdték "letegezni" a magyar társadalmat, aztán pedig mi lettünk a "tízmillió keresztnév országa". Harsány hátbaveregetéssel, kacsintós, mesterkélt közvetlenséggel.

Tényleg: az életben nem volt annyi "per tu"-barátom, mint az utóbbi időben, olyanok vagyunk már itt Magyarországon mint egy nagy család. "Egyél, igyál, utazz, telefonálj" - üvöltik a képernyőről a fülünkbe nap mint nap, s ezeknek az életidegen reklámoknak nagyjából egyetlen általános érvényű mondanivalójuk van: öregnek vagy szegénynek marhára nem jó lenni a mai világban.

Aki pedig véletlenül mindkét kategóriába beleesik, az szűnjön meg létezni, vagy ne nézzen reklámot.

Vakító mosolyú, tökéletes testű fiatalok napoznak, buliznak a tengerparton, azt a képzetet próbálván kelteni a minimálbérért gályázó magyar Mézga Gézákban, hogy ha megisznak egy üveg szintetikus üdítőt, lemegy a pocak, visszanő a haj, és valamelyik Travel ingyen elrepíti őket a Riviérára. Apa, anya, nagyapa, nagymama csakúgy a televízió előtt ülhet ilyenkor, mint a család ifjabb tagjai - ők is megkívánhatnak mondjuk egy üdítőt, s valószínűleg nemigen vannak oda a boldogságtól, ha ezeket tenyérbemászó PR-nyikhajok "per tu" ajánlgatják nekik.

Persze, minden szakmának megvannak a maga szabályai: marketinges ismerősöm mondta, próbálnék csak én reklámozni és eladni mondjuk szárnyasbetétet, egy hetvenéves matrónával. Oké, de mi a nyavalyának kell annyit reklámozni azt a szárnyasbetétet is? A nők évezredeken át megoldották valahogy az intim dolgaikat, a férfiak meg természetszerűleg soha nem voltak erre túlzottan kíváncsiak. Hogy mást ne mondjak: Rómeó és Júlia románcát is igencsak félrevitte volna, ha mondjuk Júlia állandóan a szárnyasbetétjét igazgatja, a légyottok közben. Ez egy ilyen dolog, mint ahogy valószínűleg a lányok sem a toaletten kuksolva képzelik el legszívesebben az ideáljukat. Mert az ürülék bizony büdös - akkor is, ha mondjuk kisbabától származik, és márkás pelenkába ürítik, lehetőleg főműsoridőben, egy levespor- meg egy pizzareklám között, az orrunk alá.

S ha mindez még nem lenne elég, a kvíz-játékok térhódításával, a kedélyes "per tu" mellett mi lettünk a tízmillió keresztnév országa is. Istvánok, Sándorok, Péterek, Máriák, Erzsébetek sorjáznak a bárgyú licenc-vetélkedőkben - reménykedve és odaadó figyelemmel csüggve a játékvezető százezrekkel kecsegtető fintorain. Pedig hát ha nincs lóvé, akkor bizony feddés van! Megfeddik a tudatlan játékost, mint apa a hülye gyermekét! "István, István... ilyet nem tudni! Hogy milyen módon szeretkeznek a százlábúak! Hiába mondtam, hogy hívja segítségül a logikát - hogy Ön pl. hogyan csinálná, ha száz lába lenne... Ejnye na! Így bizony nem lesz kikerics színű bankkártyája!"

A sikertelen játékos pedig lekonyul, mint a szamárkóró november végén. Mi lesz most már vele kikerics színű bankkártya nélkül?! Hát élet ez így...?

De tegeznek már minket a mindenhol fellelhető, multikulturális "center shopok"-ok (hú!!) kiszolgálói is, akik olyan központilag fogszabályozott, műszempilla-csattogtató globálvigyorral hozzák ki az adalékanyagos capuccinót, mintha évizedekig együtt őrködtünk volna a disznók biztonsága felett, valamelyik MgTsz privatizált sertéstelepén.

Lehet, hogy csak én érzem így, de kicsit mintha sok lenne már a haverságból, a közvetlenségből - és a hülyítésből.
Szepesi Sándor