MiNap Online

Agytakarítás
Szabados Gábor rovata (12.)

Kemény idők

Én mindig átadom a buszon az ülőhelyet az időseknek. Valahogy így: „Tessék leülni! Vén hülye.”
Ilyenkor kicsit megzavarodik az illető, és elfelejti megköszönni. Ezt viszont nem szeretem, ezért most ennek az öregnek az ülőhelyét adom át egy másiknak.
Kemény idők ezek, de így a jó. Edződünk az életre. Aki meg nem bírja a gyűrődést, azt kivasaljuk. Persze, aki elcseszte az életét, annak is sikerülhet a halála. A legjobb túlélési technika az, hogy holnap is én olvassam mások halálhírét, és ne mások az enyémet.
A gyerekeimet is az életre nevelem. Tegnap is: a nagyobbik fiam megint rám ütött. A kisebbiknek meg elárultam egy nagy, családi titkot. Hogy hová ástam el az anyját. Ez persze csak vicc, de hadd szokja. Az anyja.
El szoktam mesélni a gyerekeknek a bátyám történetét. Ő több idős asszonyt és férfit átsegített. A túlvilágra. Azoknak szegényeknek nem telt drága gyógyszerre, a bátyám meg adott nekik olcsót. Azzal, hogy: „A kockázatokról és mellékhatásokról ne kérdezzen meg senkit!” Amikor még nem volt lecsukva, nagyon szerette az állatokat. A nagyszobában a falat öt kutya feje díszítette.
Kemény időkben keménynek kell lenni. Hogy talpon maradjunk. A többieken állva.
Ma már a mese is más: „És mondd, nagymama, miért olyan nagyok a szemeid?” „Nem nagyok azok, csak ki van tágulva a pupillám, mert be vagyok lőve.” A királylány pedig? Szegény megcsókolja a csúf kis varangyosbékát, mire az gyönyörű, 180 centis békává változik. Nincs mese. Amióta bezárt a bánya, azóta a törpék abból élnek, hogy Hófehérkét futtatják. Jancsi és Juliska pedig félóránkét rendez show-műsort a vasorrú bábával közösen üzemeltetett látványpékségben.
Visszatérve a valóságba: itt van az apósom. Felemelték a nyugdíját. És elszaladtak vele. Ő meg elkezdett kiabálni: „Tolvaj! Tolvaj!” Mire négyen is jelentkeztek mellette: „Igen! Tessék, mit akar, papa? Összeverjük vagy szét?”
Mit akarhatna? Békét, nyugalmat. Ezzel én is így vagyok. Ezért aztán mindig én ütöm az elsőt.
A minap is azt kérdezi tőlem a rendőr: „Mi az, hogy maga csak úgy leütötte a nénit a buszmegállóban?” Mondom neki: „Ő tehet róla. Amikor ballal beijesztettem neki, teljesen tisztán otthagyta a fejét.”
Szeretem megélni és szeretem megfigyelni az életet. Meg ami mindezzel jár. Vigyázni kell. Magunkra is, másokra is. Pár napja majdnem súlyos balesetet szenvedtem. Egy nőt elütött egy autó. Szerencsém volt, mert mindent nagyon klasszul láttam. A nagy darab test felrepült, aztán lezuhant. Épp csak, hogy el tudtam kapni a lábam. El is törhette volna.
Megfigyeltem azt is, hogy a buszon engem valahogy vonzanak a történések. Jön az ellenőr: „Kérem a jegyeket, bérleteket ellenőrzésre!” Két utas lefogja, a harmadik meg egy marék jegyet nyom le a torkán. És azt mondja neki: „Mind ki van lyukasztva. Majd otthon vizsgáld meg a WC-n!”
Tetszenek nekem az ilyen életre való fickók. Persze, az ellenőr is, mert ő is túlélte. Nem úgy Mari, egy volt osztálytársam felesége. Azt kérdi a bíró a férjtől: „És miért pont ásóval és kapával verte agyon a feleségét?” „Annak idején megfogadtuk, hogy minket csak az ásó, kapa választ el.” A tárgyalásnak így volt vége: „Vádlott! Kíván valamit szólni az utolsó szó jogán?” „Igen. Pfuj bíró!”
Géza bácsi, a magányos harcos viszont kifejezetten életre való. Minden nap megeteti a galambokat. A macskával. Igaz, kicsit megkeseredett, amióta kirúgták a sintértelepről, mert vagy negyven darabos hiányt csinált. Soha, senkinek nem beszélt róla, hogy mi lett a kutyákkal, de azokban az időkben sokkal kisimultabb volt. Most, hogy meg van zakkanva, reggelente kiáll az erkélyre, és fújja, csak fújja a sprayt a levegőbe. Közben azt kiabálja: „Rátok hozom az ózonlyukat!” Meg tudom érteni. Magam is védtem eleget a környezetet. Most már védjen a környezet engem.
Vannak furcsaságok. Hallom a bérházban, hogy a hatodikon, Takácséknál a csótányok kihívták az emberirtót.
A ház melletti konténersoron meg ott kukázik Zsiga bácsi. Talál is valami jobb falatot, de nem eheti meg, mert elszedi tőle két, jól megtermett fekete macska. Tudom, hogy hogy van: Chat Noir. Az öregnek marad a megszokott hajléktalanszendvics: két szelet száraz kenyér, közötte egy nap szünet. Meg hozzá egy kis tablettás bor. Hogy meglegyen a napi mínussssz.
A szomszédom meg egy szabó. Éppen nála voltam, hogy kölcsönkérjek egy nagyobb ollót, mert volt valami vitás ügyem, amikor jön valaki, hogy: „Ezt az öltönyt kellene átalakítani.” Mire a szabó: „Nem az öltönyt kell átalakítani, hanem magát!” Ilyen egy karakán ember. Nála mindig a gyerekek miatt van a balhé. Amikor le akarják fogni, mert veri az asszonyt. Amúgy a fia is nagy kópé. Meséli, hogy egyszer becsengetett egy öregaszonyhoz, aki egy kiadó szobát hirdetett: „No, mama, én most beköltözöm magához albérlőnek.” „És, hogy hívnak, fiacskám?” „Raszkolnyikov.”
Az meg a Nádasi Jóskával történt, hogy telefonon felhívta az anyját: „Halló, mama! Felugrom hozzád egy pár percre.” „Te vagy az, Józsika?” - kérdi az asszony. „Én Ica néni vagyok, a mama szomszédja. Csak a virágokat jöttem át meglocsolni. Édesanyád két és fél éve meghalt.” Persze, hogy kiborult a Jóska: „Szégyellje magát! És ezt csak most mondja?”  
Szeretek az utcán sétálni, nézelődni. Micsoda segge van annak a nőnek! És micsoda nője van annak a seggnek! Kénytelen vagyok a helyére tenni egy pasast, aki itt bámészkodik a közelemben: „Ugye, magának pacemakere van?” „Igen. Honnan tudja?” „Vagy menjen arrébb, vagy kapcsolja ki, mert zavarja a mobiltelefonomat.”

Szabados Gábor