MiNap Online

Az elmúlt két hónapról sem lehet elmondani, hogy leányálom lett volna Miskolcon a közlekedés, ám, ahogy közeledik a szeptember elseje, úgy válik lassan, de biztosan elviselhetetlenné. Valószínűleg rajtam kívül még autóstársaim ezrei kulcsolják imára a kezüket esténként, azért fohászkodva, hogy a kivitelező valóban tartani tudja a belvárosra ígért határidejét a villamospálya építésnek, ellenkező esetben ugyanis borítékolható, hogy szeptember 1-jén reggel összeomlik jó néhány ember idegrendszere, és jó eséllyel vele együtt a közlekedés is a városban.

Nem véletlenül született meg az ütemterve a villamos-beruházásnak úgy, ahogy. A nyári szünetben jelentősen visszaesik a csúcsidőkben a forgalom, így kevesebb fennakadást okoz a közlekedésben a rengeteg terelés, lezárás. Szeptember 1-jére a tervek szerint a pályaépítést befejezik a Kandó tértől egészen a Hunyadi utcáig, ami lényeges, hiszen a belvárosban rengeteg iskola van, ugyanakkor a menekülő útvonalak vagy le vannak zárva (Dayka G. utca), vagy korlátozás, esetleg/és megnövekedett terhelés alatt állnak (Kis-Hunyad, Szent István, Selyemrét, Petőfi utca, stb.)

Az elmúlt hetekben megtanultuk, nyomon követtük a forgalmi változásokat, a közlekedésben részt vevők száma általában elviselhető volt, a terelések összefüggően, és – a lehetőségekhez mérten – jól voltak kitalálva, így nem lehet azt mondani, hogy ne lehetett volna megfelelően közlekedni a városban ahhoz képest, hogy az elmúlt harminc év legnagyobb beavatkozását végzik éppen.

A héten azonban főpróbáztunk, és ahogy észrevettem, nem csak mi. A nyári szünetet valahogy megoldottuk, szabadság, család, miegymás. Hétfőtől azonban már beindult a reggeli rutin, együtt indulás, a gyerek – egyelőre – iskola helyett a nagyihoz, anya, apa dolgozni. Korán kelés, gyors készülés, indulás…dugó. Ahogy Hofi mondta: ez eddig nem volt…! Mindenhol véres verítékkel lehet öt méter haladni, benzingőz, olaszos dudálás, magyaros káromkodás. Kétszer sikerült olyan dugóba beleszaladni, amikor tíz percig egy centit nem haladtunk sehová, viszont mellettünk az autósok – biztosan csak azért, hogy gyorsabban elteljen az idő, meg mert barátkozni szerettek volna – egymás édesanyjának a foglalkozása felől érdeklődtek.

És eljött az idő, amikor már az én agyamon is megpördült az ékszíj, és közöltem a sötét terepjárós figurával, hogy jusztig se engedem be a sávomba, ha már volt olyan kedves, hogy a másikban rajtolta le azokat, akik tíz perce itt ülnek velem hősiesen. Persze ezt csak azért közöltem ordítva, hogy túlkiabáljam a forgalom zaját és biztosan meghallja. Ugyanakkor magamon is észrevettem azt az izmokat megtámadó rendellenességet, amely akkor lepi meg a jobb lábat, ha sokat állunk az autóval egy helyben. Az elgémberedett láb önkéntelenül nagyobb terhelést fejt ki a gázpedálra, amelynek a következménye a gumik csikorgatása, a motor bőgetése és a sebességhatár átlépése. Legalább is azt hiszem így írja az orvosi szakkönyv… És miközben minden reggel korábban indulunk el otthonról, ma sem sikerült beérnem arra az időpontra, amit terveztem.

Hát így állunk, és közlekedünk, dugóban és teljes gázzal. Ja, és a gyerek tolltartóját még meg se vettük…

Horváth Imre