Műtéti kockázat

2010-08-10 00:00 – szepesis Szerzők listája

Nemrégiben meghalt egy húszéves fiatalember, a vakbélműtétjét követően. Az apa szerint korábban tévesen diagnosztizálták a fiú betegségét, a vizsgálatot nem is szakorvos végezte, ez vezetett a tragédiához. A Pécsi Tudományegyetem egészségügyi centrumában belső vizsgálatot rendeltek el, az igazgató elöljáróban annyit közölt, hogy megítélése szerint a klinika dolgozói nem hibáztak. Ez persze akár igaz is lehet, amiként az is természetes reakció, hogy a gyászoló családtagok fájdalmukban ösztönszerűleg felelőst keresnek. „Misztifikált”" jellegük, és a szinte mindig azonos orvosi kommunikáció miatt az ilyen esetek általában mégis fokozott figyelmet és indulatokat váltanak ki a társadalomból.

Az egészségügy eleve nagyon érzékeny terület - előbb vagy utóbb mindannyian kapcsolatba kerülünk vele, s nemigen örülünk az olyan híreknek, amelyek alkalmasak rá, hogy aláássák az ellátás biztonságába, szakszerűségébe vetett bizalmunkat. Az meg valahol az emberek ösztönös igazságérzetét sérti, hogy az orvosi hivatás ennyire „privilegizált” - tudniillik nem mindig áll össze logikailag, mért van az, hogy ha valakit kocsmában tesznek el láb alól, az gyilkosság, ha meg kórházban, az „műhiba”. Ugyanis az áldozatnak összességében nagyon mindegy, a közvéleményt pedig kifejezetten irritálja, ha „az orvosi hivatás hagyományos rangjára és presztízsére” hivatkozva látják el arrogáns és belterjes szakmai magyarázatokkal.

Számomra az egyik legemlékezetesebb ilyen eset 2004-ben történt, amikor Szegeden "szabályosan végrehajtottak egy sikeres koponyaműtétet". Legalábbis ezt nyilatkozta az illetékes szakorvos az azóta megboldogult Nap-Kelte műsorában. - No, dehát meghalt a beteg! - tördelte a kezét a bejelentésre a műsor hagyományosan szervilis szerkesztő-riportere, aki általában még egy baltás sorozatgyilkos iránt is képes volt megejtő empátiát tanúsítani. Most viszont kicsit nála is előjöttek a múló idegbaj tünetei - bizonyára eszébe jutott, hogy akár ő is lehetett volna a szegedi kórház érintett páciense.

- Hja, ez bizony a szokásos műtéti kockázat! - mondta erre a doktor bácsi, úgy, ahogyan csak az orvosok tudják mondani. Amely hangsúlyban benne van, hogy mit szóltok ti bele ebbe, képzetlen, prosztó laikusok, akik még egy átlagos receptet sem vagytok képesek kibetűzni...? Hát hogy jöttök ti ahhoz, hogy magas orvosi dolgokba üssétek azt a pollenes szénanáthától csordogáló orrotokat?!

- De nem is annak a betegnek a koponyáját operálták meg, akiét kellett volna! - akadékoskodott tovább a jámbor műsorvezető, mire a meghívott doktor kifejtette, hogy ez a vizsgálat jelen állása szerint akár igaz is lehet. De akkor sem az orvosok hibáztak, hanem valami Gizi néni (feltehetőleg nővér) aki elcserélte a kartonokat. S ne rendezzen itten a sajtó hatalmas autodafékat, leszámolásokat minden „apróság”(!) miatt az orvostársadalom ellen, mert azok majd jól elmennek külföldre dolgozni, aztán megnézheti magát mindenki!

Nem is nagyon mer itt már az ember szólni semmit. Legfeljebb egy mandulaműtétre is úgy fekszik be, hogy – ha az ilyen módon élet-halál urának tűnő Gizi néni is úgy akarja – talán szerencséje lesz, s nem amputálják le mindkét lábát, egy teljesen sikeres és szakszerű műtéttel.

Mint az egyszeri történetben, amikor feddi az orvos a pácienst, hogy a műtétet kiállta valahogy, de előtte nagyon rakoncátlankodott! Kiabált, vergődött, úgy kellett lefogni! Mire a beteg: hát ez azért volt doktor úr, mert én a takarító vagyok, és csak az ablakot jöttem volna megtisztítani!
Szepesi Sándor