MiNap Online

Van a városunknak néhány jellegzetes alakja. Nem szépek, nem is biztos, hogy okosak, ráadásul sokszor irritálóak is. Viszont azzal nagyon senki sem vitázik, hogy így vagy úgy, de Miskolc arcai lettek ők az évek során. Amolyan underground arcai. Beszélünk róluk, és ezt teszik – nem feltétlen rossz felütéssel – a más városokból ide látogatók is. És tuti, hogy üresebbek lennének nélkülük az utcák…

Itt van rögtön, a centrum környékén kolduló tolószékes srác. Kesztyű, szerény ruhák és jellegzetes arc. A tolószék miatt már nem lehet nem észrevenni, ráadásul szerény kinézete ellenére a koldulást azért elég rámenősen csinálja. Igyekszem is – ciki vagy sem – jó nagy ívben kerülni. Egyébként, ahogy mások reakcióját nézem, ezzel nem vagyok egyedül. Ezekkel a tulajdonságaival együtt lett ugyanolyan bútordarabja a Centrum előtti térnek, mint például az a ronda szökőkút.

Aztán ott van a hölgy, aki motoros tolószékkel járja be a várost, és a kilencvenes közepétől kezdve – mind a mai napig – csak „Gokartos Giziként” emlegeti mindenki. Ő nem kéreget, helyette nevel, kiabál, helyre tesz mindenkit. Például fiatalokat, akik az egyetlen olyan padhoz ülnek az Antall József parkban, ahol ő elkölthetné ebédjét. Vagy idősebbeket, akik bunkó módon nem engedik előre a zebrán. Nem ismerem a hölgyet, de valahogy az évek múltával megszoktam, és megszokták mások is, biztosan hiányozna is, ha nem lenne.

Meg hát itt van a kis ordibálós ember is, akit legtöbben csak Lacikaként ismernek. Talán az összes arc közül ő az, akinek előéletéről a legtöbb szóbeszéd kering. Egyesek szerint jogász volt, mások szerint meg közgazdász, sőt olyan is van, aki tudni véli, hogy a rendszerváltás előtt a színházban dolgozott volna. És ő az is, akinek manapság nem számít, hogy hajnal, dél vagy késő este van, esőben, hóban, vagy épp kánikulában járja a várost kinyúlt ruháiban, és random módon lecsesz valakit, vagy csak káromkodik egy amolyan jó magyarosat. Akárhogy is, ha nem lenne, ki kéne találni.

Mondhatnám még a villamosozó, motyogó nénit, aki szigorúan fekete ruhában és ilyen színű táskával utazik, szigorúan csak villamoson, és fel-fel bukkan Miskolc mellett Debrecenben is (ha nem saját szememmel látom, el sem hiszem). És említhetném Dzsekszont is, aki már sajnos nincs köztünk – aki nem ismerné, ő volt az a srác, aki Michael Jacksonnak hitte magát, és élete végéig mindig egy igazi farmernadrágra gyűjtött –, és valószínűleg e sorok összes olvasója tudna még ilyen példát mondani (azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy tudom: számtalan ilyen alak van más városokban is).

Szerintem, nem akad olyan ember, aki távol élő rokonainak, ismerősek legalább egy velük kapcsolatos sztorit ne mesélt volna el, s mulattak volna nagyokat. Ők pedig, ha legközelebb itt járnak, a város hivatalos nevezetességei mellett, titkon bizonyára ezeket az arcokat is keresik majd. Így válnak ők egyfajta unergroung városmarketingessé, akiknek ráadásul tök mindegy, hogyan változik időről időre a hivatali felfogás Miskolc turisztikai koncepciójáról. Ők (és akik majd követik őket underground vonalon) négy, nyolc, tizenhat év múlva is ugyanazt fogják tenni, mint most. Mi pedig ugyanúgy meséljük majd a tetteiket, így marad életben a hivatalos mellett az undergound városmarketing is…
Tajthy Ákos