MiNap Online

Május harmincadikát írtunk, és olyan volt ezen a napon a bükki erdő, mint egy mosdószivacs, amit elfelejtettek kicsavarni a használat után. Cuppogott a sár a talpunk alatt, és csepegett, folyt, a fűtől a fáig minden. Pedig – hivatalosan – a legszebb évszak végén, és a nyár kezdetén jártunk.

Mályinkára néhány perccel az után érkeztünk, miután lezajlott a hagyományos hősök napi ünnepség. A terecskén összesereglett, fekete ruhás özvegyek, hozzátartozók, a frontokon elveszett „felejthetetlen” emléke után, leginkább az előző éjszakán lezúdult viharról beszélgettek. A „világvége” is elhangzott itt-ott, bár ezt talán nem vette igazán komolyan senki. Azt annál inkább, hogy az idei turista szezon, a hosszú hetek óta tartó viharok, özönvízszerű esőzések után, katasztrofálisan indult. Pedig ezen a gyönyörű fekvésű kis településen is sokat jelent a falusi turizmus, szebbnél-szebb házakkal várják a vendégeket. De ugyan ki jönne ilyenkor, amikor a közeli hegyoldalt valósággal letarolta a minap egy orkán, és darabokra tört, vagy gyökerestől kifordított fák hevernek mindenfelé. Arról már nem is beszélve, hogy a megtépázott fákon kevés gyümölcs maradt, pedig a mályinkai szilvából kitűnő szilvórium készül, és az ebből származó bevétel is jól kiegészíti a szűkös kereseteket, nyugdíjakat.

Úgy számítottuk, hogy Bükkszentléleken, a zárdarom melletti vendéglőben ebédelünk. De ahogy benyitottunk és megláttuk a semmit, azaz a vendég nélkül, üresen kongó éttermet, azonnal ki is fordultunk. Inkább a teraszon szervíroztunk magunknak tíz körmünk közé szendvics maradékot. A tulajdonos megértő volt, úgy látszik, lassan meg kellett szokni néhány hét alatt, hogy jön, s aztán megy a vendég.

De találkoztam én olyan vendéglátóssal is, aki nem szégyellte, hogy kicsordult a könnye, amikor a szezon eddig eltelt heteiről, illetve a jövő kilátásairól beszélt. Mert a fizetnivaló, így például a bolt elindításához fölvett hitel, akkor is ketyeg, ha a fölhalmozott húsoktól roskadozik a fagyasztó szekrény.
A tömegkommunikációt minden idők legnagyobbnak mondott árvize uralja. A szennyes áradatba rogyott vályogházak, az életük munkáját sirató panaszos öregek, lassan megszokott vendégei otthonunknak. Így a helyes. De itt az erdőn is viszi ám a víz sok-sok ember jövőjét. A sötét felhők között távozik a remény, hogy nem vész el a család megélhetése néhány hét alatt.

Ahol pedig a vendéglősnek könnybe lábad a szeme, ott nem lehet jó kedve a vendégnek sem. Búslakodni ugyanis senki sem indul a Bükkbe.

Bekes Dezső