Koldusdal

2010-05-08 00:00 – szepesis Szerzők listája

Eltűnni látszanak a miskolci belvárosból a régi, „tradicionális” koldusok, s őszintén szólva nekem kicsit hiányoznak. Nem mondom, néha bosszantó, ha egy nem túl hosszú útszakaszon legalább ötféleképpen próbálják meg kiimádkozni az ember zsebéből azt a kis pénzt... A kéregetés viszont most is zajlik a területen, csak jelenleg már - többségében - a jóég tudja honnan szalajtott „alapítványok”, illetve különféle szervezetek utcai munkásai végzik, jóval szürkébben, egyhangúbban.

Úgy érzem, egyik-másik egyéni kisugárzású, régi tarháló megérdemli, hogy megörökítsük a tevékenységét, hiszen ők is hozzátartoztak a belváros hangulatához - mint tudjuk „a falak ereje nem (csak) a kövekben vagyon...”

1. „Ne menjenek így el melletteeeeem..." - néne. Termetes, idős asszony, hol itt, hol ott, fele-fele arányban a házafalnak, illetve egy botra támaszkodva, folyamatos éneklő hanglejtéssel kántált valamit, ami éppúgy lehetett a tadzsik népi himnusz, mint a Kalevala-eposz eredeti, ó-finn változata: tudnillik egy szót sem lehetett belőle érteni. Csak a végét: "... ne menjenek így el melletteeeem... eeee-eeeee" (ez volt itt a végén az utózönge). Mindez éppenséggel még több dologra is utalhatott volna, a néni kezében lévő, 15-20 forintnyi aprót mixelgető műanyag pohár viszont (logikailag) jó eséllyel valószínűsítette a tarhálási szándékot.

2. Roma fiatalember babakocsival. Ez az ifjú, remek pszichológiai érzékkel, általában a pihenőpadokkal ellátott közterek környékén ólálkodott, s szemre kiválasztott, békésen ejtőző, napfürdőző városlakókhoz crossolt oda a kocsijával. A produkció szöveges része arról szólt, hogy beteg a gyerek (aki vagy ott volt a kocsiban, vagy nem, mivel mindössze egy halom pokróc látszott) és mindig épp az a pár forint hiányzott a gyógyszer kiváltásához, amit az adott delikvenstől akart tarhálni.
Meg kell mondanom, a projekt újszerűsége rendkívüli tiszteletet váltott ki belőlem, amiként az a fizikai teljesítmény is, amit az eredményes kivitelezés megkívánt. Hónapokig láttam ugyanis a fiatalembert jártomban-keltemben, a diósgyőri vártól a Népkertig a babakocsival robogni, le-le fékezve valamelyik pihenőpadnál. Körülbelül 15-20 kilométert nyomhatott le naponta, ehhez képest nem tudom, mennyi volt a bevétele, de valószínűleg akkor is jobban jár, ha elmegy szendvicsembernek.

3. Már-már helyi látványosságnak számított az az idős férfi, aki télen-nyáron kucsmában, zsákmadzaggal összefogott bekecsben üldögélt egy padon, a Centrum előtti villamosmegállónál. Az egész alak, úgy ahogy volt, változtatás nélkül eljátszhatta volna az öreg Küsmödit, a "Kincskereső kisködmön"-ből... még a széllelbélelt tarisznya is ott lógott az oldalán. Csupán a nyakába akasztott, meglehetősen ramaty állapotú kézi szintetizátor lógott ki némileg a képből, ami az öregnek is szemlátomást útban volt - például szalonnázás közben - tudomásul kell azonban venni, hogy minden iparágnak megvannak a maga munkaeszközei. Itt mellesleg egy járdára helyezett dobozka jelezte, hogy az egyedi, vizuális kompozíciót a szökőkút előterében, korántsem ingyen kapja a város úri közönsége.

A problémák igazából akkor kezdődtek, amikor Küsmödi bácsi néha jókedvében a húrok (illetve a billentyűk) közé csapott, és rákezdte a magyaros nótaegyveleget. Ilyenkor a gempa is bővebben hullott a dobozba, a járókelők valószínűleg abban reménykedtek, ha összejön neki a tervezett napi bevétel, tán abbahagyja végre a fülsértő produkciót, és felszívódik valamerre.

A keserves utcai kornyikálás frontján egyébként megvan az utánpótlás is: egy falusi vőfély külsejű, citerás polgár próbálja továbbvinni a nemes hagyományokat, a színház környékén (tényleg a vakolat potyog a falról, amikor rázendít, s szinte tragikomikus, hogy mindezt épp Thália szentélyével szemben cselekszi), de ő már sem dizájnban, sem irodalmi kisugárzásban nem hozza azt a színvonalat, amit az elődök példáján elvárna az ember.

Azaz... el kell ismerni: amikor pl. öltözködésileg összepárosította a sliccet súroló, sárga csíkos nyakkendőt, a méregzöld, 46-os gumicsizmával, kezdtem úgy érezni, benne is mocorog valami. (Mondjuk a sztájlisztje helyében én kiegészítettem volna a kollekciót még egy fényes cilinderrel, de így is menő volt.)

Csak egészen kicsit rontotta a hatást az „Ajjaj, fekete vonat..!” citerásított változata, amellyel zenészünk, a rögtönzött divat-show közben, egy tökrészeg járókelő kívánságára gyalázta a kultúrát.
Hogy aszongya: "Jön majd újabb szerelem, De a nóta a régi marad."

De a nóta a régi marad.
Szepesi Sándor