MiNap Online

Mozgalmas napokat élünk. Valószínűleg vannak az országban olyan idős emberek, akikre egy évben nem nyitják rá annyian az ajtót, mint ahányan most egyetlen hét alatt bekopogtatnak. Persze nem azért, hogy a hogylétük felől érdeklődjenek, netán megkérdezzék, van-e valamire szükségük a boltból. Csupán egy kis fehér cetlit szeretnének.

Igen a kopogtatócédula. Belépő a nagy politikai társasjátékba, a választásokhoz. Ha valaki nem szedi össze a 750 darabot, akkor nem kerülhet fel a neve az ívre, melyen ikszelhetünk majd április 11-én. No, nem a nyertes számokat kell eltalálni majd, hanem eldönteni, hogy kik kerüljenek az Országházba.

Jönnek is az aktivisták vég nélkül, két nap alatt már nálunk is annyian jártak, hogy rá kellett néznem a naptárra, nem szaladt-e el az idő, és jött el a húsvét. A postaládából még ki sem vettem a leveleket, de a kapu előtt már le is szólítottak. Persze ettől is szebb volt, hogy az egyik párt aktivistája még a kopogtatócédula megérkezése előtt kopogtatott az ajtónkon, és „előrendelést” szeretett volna felvenni, vagyis kérte, hogy még azelőtt ígérjük oda, mielőtt egyáltalán megérkezett volna.
Az egyik ismerősöm viszont jól kezeli a dogot, sőt! Úgy döntött, ha már ilyen kedvesen felkeresik, hát egy kicsit elüti velük az időt. Minden párt aktivistájától azt kéri ugyanis, hogy győzze meg. Mondja el, mi a programjuk, és eldönti az alapján, hogy nekik adja-e az áhított cetlit. Kettő erre meg sem tudott szólalni, úgy meglepődött.

Nincs ezzel alapvetően baj, ez a demokratikus választások menete, csak hát ismét jó példa arra, mennyire felértékelődik Mari néni a nagypolitika számára, amikor kopogtatócédulát kell gyűjteni. Pedig biztos boldogabb lenne, ha az aktivisták serege inkább összevágná a tüzelőjét, vagy kiszaladna neki a boltba.
Ehhez viszont nem toboroznak a pártok aktivistákat.

Horváth Imre