Jó étvágyat!

2010-01-13 00:00 – Szepesi Sándor Szerzők listája

Túlestünk a nagy ünnepi lakomákon, csak a jó ég tudja – meg az élelmiszergyártók, -forgalmazók – hány tonna pót- és adalékanyagot, EU-konform rovarirtót és macskatápszert sikerült velünk ismét megetetni. Nem múlik el hónap, hogy ki ne derülne valami élelmiszeripari gazemberség: lassan már az éttermi gulyásban is azt figyeli az éhes polgár, mikor kezd el villogni a vegyszerektől, mint a karácsonyilag kivilágított Miskolc. Az óvatosabb magyarok állítólag egész kísérleti rovartenyészetet hordanak a zsebben, aztán alkalomadtán – pár másodpercre – belelógatnak egy példányt mondjuk a paprikás galuskába. Ha túléli, ehető. (Mármint az étel.)

Meg nem erősített hírek szerint az ENSZ Magyarországra is vizsgálóbizottságot akart küldeni, hogy kikutassák, milyen vegyi fegyverekkel rendelkezünk. Holott mindössze annyi történt, hogy egy uniós delegációt annak idején "magyaros"  halászlével vendégeltek meg (ciános tiszai hal, toxinos brazil paprikával ízesítve) s a szerencsétlenek a jóízű traktát követően, tartós infúziós kezelésre szorultak. A közelmúltban konkrétan egy nálunk forgalmazott bébiételről állapították meg, hogy az üveg tömítőanyaga miatt rákkeltő. Civilizált viszonyok között még az érintett földrészről is elzavarnák a céget, amelyik ilyeneket gyárt – itt mindössze azzal nyugtatta meg a közvéleményt egy illetékes (félnyolcas híradó, MTV) hogy  "mindent nem lehet betiltani". Aztán ennyiben maradtak.

Hogy fekáliát találtak a szaloncukorban, az lassan már alig volt hírértékű – elvégre miben legyen, ha még abban sem – az viszont kissé megrázott, amikor egy ízben, húsvét tájékán, valami multinacionális üzletközpont által forgalmazott magyaros sonkáról korrekten kiderült, hogy se nem magyar, se nem sonka. A Hússzövetség megállapítása szerint ez a magyar sonka tulajdonképpen szlovák lapocka volt, (szigorú inkognitóban) állagát tekintve pedig zalai felvágott. Annak viszont első osztályú. S legalább nem mérgező, aminek ma Magyarországon már kifejezetten örülni kell.

A vásárló azonban valahogy mégis úgy van vele, hogy nemigen szeret hat-hét generációra visszanyúló családfa-kutatást végezni a hentespultnál, a húsféléket illetően. Mert megmagyarázni ugyebár mindent meg lehet: elképzelhető például, hogy egy zalai származású, Szlovákiába disszidált sertésről volt szó, amely hazafias érzületből meghagyta, hogy földi maradványait magyaros sonkaként hozzák forgalomba. Kifogás mindig akad, a tény azonban ettől még tény marad: megint egy orbitális átverésre derült fény, és nem nagyon akart történni semmi.

A vásárlóknak pedig maradnak a házi módszerek a húsáru eredetének megállapítására - vagy az egykori szovjet titkosszolgálaté, amelyre egyszer rábízták egy több ezer éves múmia kormeghatározását, amivel sehol a világon nem boldogultak. A KGB-től fél nap alatt megjött a válasz: "a múmia kétezer-háromszáztizenöt éves, hat hónapos és két napos".
Kérdés: honnan tudják?
Válasz: bevallotta!
Szepesi Sándor