„Aranylábú gyerekek...”

2009-12-06 00:00 – szepesis Szerzők listája

Kisorsolták a dél-afrikai labdarúgó vb csoportjait – az eseményhez megint annyi közünk lesz, mint csempészett cigarettának  a nemzeti össztermékhez.  Legutóbb 1986-ban jutott ki magyar csapat a világbajnokságra, s ami azt illeti akkor sem volt sok értelme  – „három null a félidőben, a végén meg hat null!”. Akik látták azt a bizonyos mérkőzést, emlékezhetnek, hogy aranylábú fiainktól ugyan kaphattunk volna akár tíz gólt is… de a nagy Szovjetunióra mindig jellemző volt valamiféle bölcs önmérséklet. (Pl. Európát is csak az Elbáig foglalta el.)

Amik engem a legjobban tudnak szórakoztatni ezekben a sorozatos, siralmas kudarcokban, azok a számolgatások és a magyarázkodások. Amikor ugyanis sor kerül egy-egy labdarúgó Európa- vagy világbajnoki selejtezőre, eleinte mindig hatalmas lendülettel vetjük bele magunkat  a – még el sem kezdődött – küzdelmekbe. Az aktuális szövetségi kapitány futószalagon gyártja az önbizalomtól duzzadó nyilatkozatokat, sorjáznak a dokumentumfilmek a dicső múltról, veterán labdarúgók rádió- és tévéstúdiók között turnéznak, alkalomtól függően közreadva A, B, és C típusú visszaemlékezéseiket. Nincs is semmi baj, kiváló a honi közhangulat, tudjuk magunkról, hogy labdarúgó-nagyhatalom vagyunk – mindaddig, míg el nem kell kezdeni focizni is. Ez viszont az ilyen típusú bajnokságoknál ritkán kerülhető el, s amikor lezúgnak az első komoly tétmeccsek, kezdetét veszi az a bizonyos „számolgatás”. 

Például: igaz, hogy a Nevesincs Banánköztársaság padlóra küldött minket, a sivatagi beduinoktól meg itthon kaptunk ötöt. Sőt, akkor sem mutattunk túl jó formát, mikor a feketelábú sziú indiánok kentek el minket négy-nullra, de még koránt sincs veszve minden!  Ha ugyanis a beduinok hálóját kitömik a Banánköztársaságban (vagy lemészárolja őket valamelyik kábítószer-kartell) … a feketelábú sziúkat meg a Fókabajszú Vikingek söprik le a pályáról, emellett a magyarok Öregistene visszaküldi nekünk Csaba királyfit hátvédnek, s Hunor meg Magor is stoplis cipőt húz ahelyett, hogy azt a kerge csodaszarvast hajkurászná… szóval, akkor még lehet matematikai esélyünk egy pótselejtezőre. Ha viszont a beduinoknak csupán döntetlenre telik, s a vikingek sem három, csak kettő góllal alázzák meg a feketelábúakat, akkor nekünk négy góllal kellene nyerni idegenben… S erre már Hunor meg Magor is azt mondja, hogy akkor inkább visszamegy csodaszarvast űzni! Abban több a ráció!

Lezajlanak a mérkőzések, szokás szerint kiesünk mindenhonnan, s akkor eljöve a „magyarázkodás” időszaka. Ezek közül is a legkedveltebb, hogy a sorsdöntő mérkőzésen „korán kaptuk az első gólt”. (Vajh mihez képest? Mikor a bíró belefúj a sípba, onnantól kezdve állítólag már meccs van…). A labdákat már eleve úgy tervezik, hogy akármerre rúgják őket, mindig a magyar kapuban kössenek ki. Aztán a kapufa is mindig rossz helyen van nekünk, számunkra mindig negatív a klíma, szembesüt a nap, szembefúj a szél, rosszindulatú a bíró. S csakis minket sújtanak állandóan ezek a sors- és természeti csapások, hiszen minden ország életében akadhatnak átmeneti hullámvölgyek… Mi azonban lassan megünnepelhetjük egy masszív, negyedszázados sikertelenség kerek évfordulóját.

De legalább próbálkozunk rendületlenül. Úgy, mint a nyuszika, akit egyszer sírva talált a medve az erdő szélén. – Hát neked mi bajod? – kérdezte tőle. – Képzeld, megerőszakolt a róka! – hüppögte a nyuszika. – Mikor? – kérdezte a medve. – Hát tegnap, tegnapelőtt, meg azelőtt! S ma is eljöttem, de nincs sehol!

Szepesi Sándor