MiNap Online

A padok roskadásig megteltek. Volt, aki unottan hörpintett az apró műanyagpohárból, volt, aki kacéran kacsintott föl két korty között, és akadt olyan is, aki csak azért jött, mert sokan vannak. Heppöning van, nők és férfiak derűs tömege tölti meg a teret. A bódékban kedélyes asszonynépek mérik a búfelejtőt, hegyalja minden kincse itt ragyog, pohárban, kancsóban, üvegben, vagy éppen lecsöppenő nektárként az ifjú ajkakon. A pavilonok között tétova vallomásokat, kaján félmondatokat, borízű, érdes frázisokat, és épp csak odavetetett bókokat görget maga előtt a lágy, langymeleg nyári szellő. A kelyhek, poharak cinkos csendüléssel koccannak össze, a lélegzet szaporább, a pupilla tágul, a beszéd meg-megakad. Ifjonti erő és kesernyés boldogság tölti meg az asztalok környékét. A falakról rózsaszín szeretet csorog, a mellkasok lüktetnek, az orrcimpák lomhán, unottan tágulnak, bambán szívják magukba a félkész érzelmeket. Ő nem figyel. Feje fáradtan hajlik a hordtáskákból és nejlonszatyrokból hevenyészett párnára. A pad töri a hátát. Kölyökkorában talán űrhajós akart lenni. Vagy tűzoltó, katona, vadakat terelő… Pont, mint minden másik négy-, hat-, nyolc-, tízéves kortársa. De nem így alakult. Lehet, hogy hibázott. Lehet, hogy mások hibáztak. Lehet, hogy nem is történt semmi, egyszerűen csak ez volt megírva, ezt dobta a gép, ez lett eleve elrendelve. Csak fekszik a padon. Nem néz fel. Nem alszik, nincs ébren, nem álmodik. Csak úgy van. Létezik. Bele a végtelenbe. Értelem és cél nélkül. Nem épít, nem rombol, nem ad, nem kap, nem figyel, talán nincs is ott. Egyszerűen csak néma tanúja saját fölöslegességének. Senki sem látja, és ő sem lát senkit. Lehetne akár szobor is. Mozdulatlan mementója annak, hogy valahol túl a pavilonok, és fesztiválok birodalma mögött van egy másik város, megye, régió és ország. Egy olyan, ahol nincs se tűzoltó, se katona, se vadakat terelő juhász. Ahol a villamos sem csönget egy picit, ahol nem szunnyad a szakadás, és máma még hasad majd tovább. És nincs távolság, se üveggolyó, és nincs senki, aki tűért és cérnáért nyúljon, hogy az a hasadás bizony álljon meg ott, akkor, a habkönnyű dialógusok és a csillogó, vagy homályosuló szempárok határán, hogy tessék meglátni: nem alszik, nem csönget, csak szakad, és szakad, és valahogy nem akar szenderülni az örökké dübörgő, céltalan és reménytelen robogás.

petruskó