MiNap Online

A hét elején beszéltem telefonon a Hortobágyi Madárkórház egyik munkatársával. Akkor még az volt a tervük, hogy összegyűjtenek minél több legyengült fecskét, és táplálják őket addig ameddig valamelyik jó szívű légitársaság elviszi őket Afrikába.
Amikor e cikket írom, már gyökeresen más a fecske-helyzet. A légitársaságok közül egyik sem vállalta a szállítást, de a szakemberek szerint, nem is lett volna az, jó. Ugyanis, a legyengült madarak nem bírták volna a dobozban való hosszú utazást, ráadásul összekeveredett volna agyukban a vándorlásukat segítő tájékozódási rendszer. Nem tudom, hogy így van-e, nem értek hozzá. Az viszont világossá vált számomra, hogy a rossz idő miatt itt ragadt madárkák zöme pusztulásra van ítélve. Mesterséges táplálással ugyanis – mondták a madárkórház dolgozói – csak ideig-óráig lehet életben tartani a szívünknek oly kedves szárnyasokat.
Ettől a „jövőtől” bizony elfátyolosodik az ember szeme. Mert a fecske, nem csupán egy a sok-sok költöző madár közül. A gólya mellett ő a legszavahihetőbb hírhozója a szép tavasznak, nyárnak „Egy fecske nem csinál nyarat” – így szól a gyakran idézett közmondás. A nóta meg azt kérdi: „Látlak-e még fecskemadár ? /lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?”
De azt hiszem, nem is kell hosszasan bizonygatnom, hogy családtagként szeretjük a frakkos madárkát. Mondhatnám, valahogy ő is így van velünk, de ez az állítás sántít egy kicsit. Mert lehet, hogy nem is minket, hanem a házainkat kedveli. Hasonlítanak azokra a sziklákra, lösz-falakra, melyek a természetes lakhelyei a parti- és a füstifecskéknek.
A szállásért cserébe, összefogdossák a nyári estéinket megrontó szúnyogokat. És mégse mindenki örül a szárnyas társbérlőknek. Amikor a Széchenyi úti házak homlokzatát újra festették (egy-két évvel ezelőtt) a mókás kedvű kőművesek, egyszerűen bemeszelték a fészkeket. A háziasszonyok pedig partfissal, seprőnyéllel leverik a félkész otthonokat. Ahelyett, hogy egy deszkát szegeznének alája…
Egyszóval, nem olyan idilli a mi kapcsolatunk a fecskével, mint amilyennek a mostani országos siránkozás alapján gondolnánk. Inkább csak olyan, mint a többi élőlénnyel, mondhatni: az egész természettel. Mindig csak akkor kap el bennünket a nagy fene sajnálkozás, amikor már késő.
„De hisz erről a mostani pusztulásról nem is mi tehetünk, hanem az időjárás!” – mondhatják. Pedig tehetünk. Az, hogy egyetlen nyáron megdőlt a ki tudja hány száz éves meleg és hideg rekord is mindennél ékesebben bizonyítja, hogyan változik a Föld időjárása. A levegő-eget pedig ugyan ki más szennyezné, ha nem maga az ember?
„Lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?” Nagy kérdés. Persze lesz, ez is, az is, de olyan, mint a régiek voltak, már aligha.

Bekes Dezső