MiNap Online

„Csak semmi sport”  – mondogatom, főleg, ha fociról van szó. Nem értem, mi hoz lázba annyi embert a lelátókon. A focihoz mindenki ért – kivéve engem. Az exem meccsein is fel-alá jártam, nekem sok(k) volt a kilencven perc, amit a bájos „focista feleségek” nyugiban végigüldögéltek. Rám nem ragadt semmi, azt sem tudom, mi a tizenegyes.
De az olimpia más. Ilyenkor mindenhez értek. Vágom a kézi- és vízilabda szabályait is, és úgy szidom a hülye bírót, mint a nagyok. Megszállottan szurkolok. Szárnyalok a tévécsatornák között. A vívás padlóra vitt, az öttusa kikészített, a kézi is letört, győzni akartam. Szívdobogva vártam az első aranyat, hetek óta szurkoltam. Pekinget láttam, mikor róttam a miskolci utcákat, pekingi élmények jöttek szembe. Kiszakadtam a saját életemből, mindent olimpiában mértem.

– Elszaladt mellettünk a világ, ezzel magyarázzák. Ilyen még nem volt, biztos voltam a vívókban – szívta a fogát mellettem a taxis a kudarcok idején.
– Jól elverjük a románokat – mondta a buszsofőr a kézis lányokra utalva. Úton-útfélen szidták a játékvezetőket, sopánkodtak a világon, jajgattak, miért vonták ki a pénzt a magyar sportból és beszéltek mindenről, amit az olimpia felszakított bennük. Cseh Laci felrázott mindenkit a mélabúból, majd mikor Vajda megszerezte az első aranyat, ismét a tévé előtti fotelbe ragadtam, még taxival is lekéstem a vonatot. Ilyen taxist még nem láttam, a pénzt is úgy kellett rátukmálni. Összevissza telefonált, mikor és hanyadikról indul a következő vonat. Csillogó szemmel áradozott a magyar kajakosokról. Az állomáson a WC-s néni adta a gépész gólyáknak a híreket. Megvan az arany, Vajda Attila első lett, aztán harmadik. Csoda, mondja a rádió, a bronz is olyan, mintha arany lenne, mert Kolonics számában szerezték. A csini lány is letette a szemceruzát a Tiszai mosdójában, mikor a WC-s néni rádiójából szólt a magyar himnusz és a dobogón Vajda állt. Egyenruhás gépészek, vasutasok, átutazók vették körbe a mosdó bejáratát, áhítattal hallgatták, ahogy recsegve-ropogva szól a himnusz a rozoga rádióból és Kovács Katiékkal újra a legjobbak lettünk.

– Hogy mi, hogy Vajda? Aha! Még bronz is, na végre. Úton vagyok, holnap nézem a vízilabdát. Az USA sem lehet olyan béna, ha már idáig eljutott, de meg kell nyernünk – érvelt a vonaton telefonáló srác. Épp egy Vitrayval készült interjút olvastam a vonaton. „Magyar olimpiai aranyban negyvennégyet könyvelhetek el” – vallja és úgy beszél az érmekről, mintha ő szerezte volna őket, pedig én már annyi olimpiát végigszurkoltam, annyi érmet szereztem. Egérkének is drukkoltam anno. És Pesten, a buszon is csak ez volt a téma: megvan az arany és meg kell verni Amerikát.
Egyetemisták, WC-s nénik, busz- és taxisofőrök, melósok, nyugdíjasok, nők, férfiak – mindenki tudta, hogy le kell győznünk Amerikát. És megtettük. Volt, aki úton volt, más épp főzött-sütött vagy dolgozott, de ez a sokféle ember fejben nyomta végig a meccset, harcolt az aranyért. Én néztem! A férfi vízilabda nem rossz látvány, hát még a döntő. Harmadszor lett zsinórban olimpiai bajnok a magyar vízilabda-válogatott és a dobogó körül Pekingben ott settenkedtek a taxisok, buszsofőrök, háziasszonyok, kicsik és nagyok, mert a siker a miénk, a kudarcot meg a mumus küldte ránk. Majd most mutogat egymásra a sok okos. Kevés a pénz, sehol az utánpótlás –mondja a tévé, a rádió. Nem értek ehhez, csak az érmekhez van közöm, azokért én szurkoltam. Nem tudom, mi a tizenegyes, de az megvan, hogy Biros, Benedek, Varga, Kis… és hogy megvertük Amerikát!

Kapcsolódó írásunk:

• Megvertük Amerikát (is)!