MiNap Online

- Szeretek harcolni a halállal. Az újraélesztést mindig meg kell próbálni, mindegy, hogy százéves vagy kisgyerek, aki látszólag holtan fekszik. Nem úgy megy, mint a „Vészhelyzetben”, gyakran másfél órát is küzdünk, nem adjuk fel, ha néhány percen belül nem jön vissza. A pillanat töredéke alatt kell döntenünk, ilyenkor felszökik bennem az adrenalin. Leírhatatlan élmény, mikor rádöbbensz, hogy ver a szíve, annak, aki élettelenül feküdt nem rég. Ha elveszítjük, mi is „meghalunk” picit, de tovább kell lépni, ha szól a csengő és újra meg újra neki kell menni a halálnak - magyarázta Kiss Péter, mentőápoló. Fotók

Hívjuk őket, ha gond van, nekik nem szabad késni. Összeszorul a szívünk a rohammentő láttán, mi van, ha a „mieinkkel” rohan szirénázva. Zúdulnak ránk a rossz hírek átszervezésről, betegszállításról és halljuk, egyre kevesebb a bevethető autó. De vajon kik azok, akik rohannak értünk, ha baj van? A Miskolci Mentőállomáson jártunk, átéltük élesben, milyen is mentősnek lenni.

Szerda reggel bekísérnek az irányító központba. Lehúzok egy műszakot, lélekben mentős leszek. Csörögnek a telefonok, a köznyelvet valami fura zsargonnal keverik, jönnek-mennek az emberek. A dohányzóban beszélgetek az egyenruhásokkal. Az étkező, ahol reggelizünk, finoman szólva is szocreál, a konyha is és minden zeg-zuga a Petőfi utcai építménynek. Ülnek és várnak, mikor megcsörren a csengő, felpattan az, akinek szól, beugrik a papírért és indulás. Különböző jelzések tudatják, kire van szükség. Három hosszú csengetéssel „sima” mentőkocsit hívnak, egy hosszú - egy rövid a KIM-ért (kiemelt mentőkért) kiált, sok rövid - egy hosszú a jól felszerelt esetkocsit hívja, a hosszú - rövid jelzés felváltva, nagy bajt jelent, ilyenkor rohan a Roko, a rohammentő.

Furcsán számolnak „odafenn”

- Ez itt Roko, a legjobb, egy van belőle. A rohamkocsiban orvos is van, az esetben mentőtiszt, a KIM-ben „csak” mentőápoló – sorolja a Roko sofőrje. Rohamkocsiból egyetlen egy van megyénkben. Esetből is csak kettő jut Miskolcra. Megdöbbenek a számokon, tudtam, hogy kevés a mentő, na de hogy ennyire...
„Akkor minek áll itt ez a rengeteg mentőautó”? - kérdem értetlenkedve.
– Mind rossz – kapom a választ. Nincs olyan nap, hogy legalább két szirénázó mentőt ne látnék, azt hittem, sok-sok ilyen járgány szaladgál a városban. Rágom magamban a számokat, nem akarom elhinni, hogy az a sok-sok mindössze hat darab.
- Addig jó, míg nincs tömegbaleset. Ha egy időben tíz komoly eset lenne, már gondban lennénk – magyarázza az egyik ápoló.
- Nem kell ahhoz sok. Elég, ha többszemélyes autóbaleset történik és Miskolcról vagy a környező falvakból pluszba jön még hívás - folytatja a társa.
- Most döbbenten hallgatod, milyen kevesen vagyunk, de akik a számokat határozták meg, statisztikai adatokban, nem szívrohamban, verekedésben, balesetben gondolkodnak. Furcsán számolnak „odafenn” – panaszolja.



Segélyosztáskor több a meló

- Halálos. Hideg és merev volt, mikor megláttuk. Szúrta magát a 22 éves lány. A barátja - az se volt tiszta - azt mondta, éjjel dolgozott, prostitúcióból élt a nő – sorolják a rohamkocsi első „kivonulását”. Majd szól a csengő, nyílt töréshez kérnek segítséget. Bepattanok a KIM-be. Rohanunk, alig bírok kapaszkodni, jó, hogy bekötöttem magam. Majd parton fel Lyukón, kész rally a terep. A helyszínen kiderül, a sérült reggeli helyett alkohollal indította a napot.
- Gyakran jövünk ittas sérülthez, a segélyosztások idején megugrik a riasztások száma is. Volt rá példa, hogy ájult gyerekhez mentünk rendezetlen, piszkos lakásba. „Ugyan, ő kommandósnak, katonának készül, neki bírni kell a gyűrődést” – válaszolta a tökrészeg papa, mikor rákérdeztem, evett-e már aznap a fiú. Megsajnáltuk a kis srácot, szállítás közben megálltunk egy csemegénél, az ennivaló mellett vettünk neki édességet is. Képzeld, a fiúcska nem ismerte a csokit, életében először tőlünk kapott – idézi fel a megható történetet Tóth Zoltán, a KIM sofőrje. A megyei kórház sebészeti osztályán is teltház fogad minket, nagyipar, ami itt folyik. Az ápolónő és a mentősök csevejéből megtudom, a legnagyobb forgalmat a részeg sérültek okozzák.
- Ugyan, már hozzászoktunk, mire véget ér a műtét, kijózanodnak – válaszolja az asszisztens, mikor arról kérdem, tudnak –e műteni, ha a beteg erősen ittas.

Nincs kajajegy, nincs juttatás

– Tudod, az a gond, hogy ez nem munka, hanem hivatást, vissza is élnek vele. Azért lehet éhbérért dolgoztatni embereket, mert hisznek abban, amit csinálnak. Több bajtársnak van másod-, harmadállása, valamiből élni kell. A feleségem is az egészségügyben dolgozik. A mentőnél nincsenek juttatások, nincs kajajegy, ruhapénz, mindenről nekünk kell gondoskodni – teszi hozzá, mikor az anyagiakról faggatom. Napi 12 órát dolgoznak a miskolci mentősök, ha szolgálati idő vége előtt kapják a riasztást, ráhúznak egy-két órát a munkaidőre, a túlórát nem fizetik ki. Már rég nem követik, hogy hétvége vagy hétköznap van, nekik mindegy. A karácsonyt jegyzik egyedül, ezt mindig összehangolják és sokukat évek óta az autóban ér az éjfél szilveszterkor. István, az ápoló több évtizede tartozik a csapathoz, sok embert hozott már vissza a halálból, fizetésnapokon 90 000 forinttal tér haza, az ifjabbak örülhetnek, ha megkapják a nyolcvanat. Tehát, az ne menjen a mentőkhöz, aki tisztes fizetésre vágyik.



Könyörög a mentőtiszt

- Hát lehet, hogy kifogsz ma komoly esetet is, akkor látnád a sűrűjét. Vannak megrázó szituációk - mondja Végh László, a mentőtiszt. – Biztos leírhatatlan élmény lehet valakit kiszabadítani a halál torkából - válaszolom.
- Szóljatok, ha komoly baj van, veletek megyek. Jaj, csak nehogy ismerős legyen – szalad ki számon az önző mondat.
- Bizony, az is megeshet. Az általános iskolai matektanárnőmre én terítettem a leplet a buszmegállóban - teszi hozzá keserűen. Jön a riasztás kb. fél perc és a kocsi előáll. Szirénázva teperünk végig a városon, majd elhagyjuk Miskolcot, 120-szal repesztünk, érezzük a sebességet a hepehupás utakon, ez nem kéjutazás. A kocsi kész szauna, legalább negyven fok van, klímára nem futja. Az ápoló az oxigénre mutat, felkészít engem is, hogy megrázó látvány lesz a bácsi, akiért sietünk. Nem kap levegőt, komoly asztmásroham érte. Beállunk a körömi ház elé, egy idős asszony a beteg férjéhez vezet minket, a bácsi szuszog, alig kap levegőt, mozgáskorlátozott, magatehetetlen. Borzasztó állapotban van, meg sem mosdatták, így adnák át, de az öreg nem akar jönni.
- Fel kell akasztani az ajtóra - mondja ki a beteg nagy nehezen a szomszéd asszonynak, aki felette áll, tartja az infúziót.
- Józsi bácsi, maga fulladozik, el kell jönnie velünk, így nem szabad nekimenni az éjszakának, nem hiába hívott minket a doktor. Hoztunk oxigént is, hamarosan jobban lesz, ha velünk jön. Láttam már ilyet, higgye el, az életét kockáztatja, ha nem hallgat ránk – könyörög László, a mentőtiszt a betegnek. Felesége kétségbeesve óbégat, látszik, az asszony alig várja, hogy megszabaduljon a felelősségtől. Összecsomagolta ugyan a bácsi holmiját, ám mosdatlanul engedné kórházba. A házban kellemetlen szag kering, a feleség drámázik, a mentő szó szerint könyörög, a kocsiban, pedig ott az oxigén, amit nem lehet ráerőszakolni a fuldoklóra.
- Később, ha romlik az állapota- ez a valószínű -, és zavartabb lesz, kérem, szóljanak rögtön, visszajövünk és visszük, de most tiszta a tudata, akarata ellenére nem szabad – mondja László a segítőkész szomszédasszonynak. Útra kelünk, a beteg otthon tölti az éjszakát, ha túléli még ezt a napot oxigén nélkül.

„Mennyit szoktak adni?”

Nagy sürgésre érünk vissza. Baleset történt a Kazinczy és a Madarász kereszteződésében. Egy asszony nekiment a falnak és beszorult az autóba, a tűzoltók is úton vannak, mi is „repülünk” a Rokoval. A helyszínen két roncsautót is látunk a járdán, az egyik sofőr megúszta apró sérülésekkel, kijött a légzsák. A másikból ki kellett szabadítani a hölgyet. Csodának tűnik, mikor a nő támogatva ugyan, de saját lábán megy a mentőautóig.
- Látja, látja, jó lett volna most az a biztonsági öv, akkor nem veri a fejét a szélvédőbe, asszonyom, az megfogta volna. Ne foglalkozzon az autóval, nem számít, hogy néz ki. Feküdjön le, a kocsira ne gondoljon - mondta István és a sofőr a balesetet szenvedett hölgynek.
– Istenem, nagyon fáj – jajdul fel a nő a fejéhez kapva. Miért és hogy történt ez az egész? A kanyarra még emlékszem… – mondogatja a sérült. Míg az orvos a beteggel van, kipattanok, megnézem, mi folyik a baleset helyszínén. Megérkezik a másik autó tulajdonosa, aki kétségbeesik, mikor meglátja, a járgány ronccsá vált. Percekig üvölti, hogy ripityára tört a kocsija, eszébe sem jut rákérdezni, milyen állapotban van a srác, aki vezette, csak a kocsit siratja, de azt nagyon. A fejét fájlaló hölgyet kórházba szállítjuk, az ambulancián úgy fest, mindene ép, ám a röntgen még felülírhatja az optimizmust.

– Tipikus fejsérült, látod, mindent visszakérdez – mondja Roko sofőrje. Próbálom megnyugtatni a zaklatott hölgyet, mielőtt elköszönünk, hálás minden jó szóért. Indulnék, de megragadja a kezem és így szól:
- Össze vagyok zavarodva, olyan gyorsan történt, nagyon rendesek a mentősök, kérem, segítsen nekem, mennyit szoktak ilyenkor adni? – szegezi nekem a kérdést - fogalmam sincs, ahogy elnézem ma, semmit - vágom rá a választ és indulok.

Reggeltől estig

- Halállal indult a napunk. Szaladtunk cukorbetegért, volt jó pár fordulónk a sürgősségin, elláttuk a pszichiátriai eseteket, jártunk autóbalesetnél. Volt, ahol kapásból fejmosással fogadtak minket és számon kérték, merre jártunk. Úgy néztek ránk, mintha kiugrottunk volna strandra a hasunkat süttetni, azért nem voltunk ott azonnal. Pedig mentünk reggeltől estig, volt, ahol már csak a halált lehetett megállapítani, rallyztunk Lyukóbányán, a földutakon, pszichológust játszottunk Körömön. Munkaidőn túl, még elláttunk egy italos kemény legényt, aki hálából meg akart minket verni. Helyt álltunk lelkiismerettel, nem ebédeltünk, nem lófráltunk, sietünk segíteni... Mindenhol ott voltunk a térségben azzal a hat kocsival, amit „fentről” kaptunk. Túlóráztunk, mindent elkövettünk, hiszen „jól” megfizetnek minket azzal a havi nyolcvanezerrel. És igaz, nem sok helyen, de volt, ahol köszönöm is jutott nekünk, míg máshol szét akarták törni a mentőautót, kaptunk kamu riasztást, de a legrosszabb szerencsére elmaradt…

Késsel, vasvillával...

A mentők legnagyobb félelme, hogy lesz-e élet-halál közötti eset a cigánytelepen.
- Minden nap ott a pakliban, hogy meghalunk. Ha putriból jön a hívás, már útközben dolgozik a félelem. Ott az apróbb félreértés esetén is az a minimum, hogy összetörik a mentőkocsit, de néha mi se maradunk ki a „jóból”. Ha élet és halál között van a beteg, akihez hívtak, nagyon észnél kell lenni. A mentés és a mi életünk is veszélyben van ilyenkor - sorolja a mentőtiszt.
- Többször egy hajszálon múlt, hogy nem maradtam ott, de szerencsére még ma is itt vagyok. Képzeld, mikor leáll a szíve a betegnek és körbeállnak több százan, lefognak, mikor minden másodperc számít. Volt, hogy úgy raktam a defibrillátort a mellkasára, hogy a hátamhoz volt szegezve a disznóölő kés. Az is megesett, hogy sikerült autóval elmenekülnünk és a szomszéd utcában tudtuk elkezdeni az újraélesztést. Csodával határos módon visszahoztuk az életbe azt a srácot, pedig sok időt vesztettünk, úgy állt a helyzet, hogy meglincselnek minket is. Kimondani az ilyen helyen, hogy a beteget újra kell éleszteni vagy azt, hogy halott, egyenlő a halálos ítélettel, nagyon észnél kell lenni, nagyon - meséli zaklatottan.
- Segíteni megyünk, ők hívnak, de nem hagyják, hogy segítsünk és késekkel, vasvillákkal fognak minket körbe. Mindenkinek van számtalan ilyen története. Ennek ellenére szeretem a munkám, harminc éve megyek már, de minden nap újat hoz nekem. Nincs két egyforma eset, nincs két egyforma beteg, mentőnek lenni életen át tartó tanulást jelent – mondja Végh László, a mentőtiszt.