MiNap Online

A nagy Luque-búcsúinterjú

2013-06-16 18:47

Lejátszotta pályafutása utolsó mérkőzését, s már búcsút is intett Miskolcnak a DVTK csapatkapitánya, José Luque. A spanyol játékossal készített utolsó, diósgyőri két és fél évét bemutató interjúban beszél labdarúgásról, családról, érzelemről, munkáról, mentalitásáről. Ő José Luque.

– Kezdjük a legelejéről. Hogyan kerültél két és fél évvel ezelőtt Magyarországra?
– Egyhetes próbajátékra érkeztem a DVTK-hoz, akkor már fél éve nem volt csapatom. Egyéni edzéseket végeztem, ami nem olyan, mint ha profi tréningeken vennél részt, egy csapattal. Egy hét alatt megismerhettem valamelyest a várost, a klubot és a környezetet, és ez alatt az idő alatt a szakmai stáb is eldöntötte, igényt tart a játékomra.



– Volt más lehetőséged?
– Voltak ajánlataim máshonnan is, de hazámtól még messzebbről, mint Magyarország, és nem akartam azt a bizonytalanságot. Európában maradtam, ami sokkal közelebb van otthonomhoz, mint mondjuk Kína vagy Thaiföld.

– Mit vártál a miskolci időszaktól előzetesen, és ehhez képest mit kaptál?
– Sokkal-sokkal kevesebbre számítottam. Amit viszont magammal vihetek, az csodálatos. Nem sokszor akadtak rossz pillanatok, mondatok, olyan, hogy ne segítettek volna, amikor kértem. Ahogy többször említettem, ha ötször visszatérhetnék, akkor sem viszonozhatnám mindazt, amit kaptam.



– Nehéz volt a beilleszkedés?
– Igen, el is mondom, miért. Mikor ideérkeztem januárban, nagyon hideg volt, havazott, és már délután négy órakor besötétedett, amit korábban soha nem tapasztaltam. Egyedül voltam az első napokban, ráadásul még angolul sem tudtam egy szót sem – nem mintha most jobban menne. Az első estém nagyon rossz volt, de másnap megismerkedtem Vicente Arzéval, aki beszél angolul, és már jobban kiismerte magát Miskolcon, ő sokat segített.

– Emlékszel az első edzésedre?
– Igen, megvan pár dolog. Izgatott voltam a próba alatt, akár egy 14 éves fiú, hiszen nem ismertem a körülményeket. De amikor kijöttem a pályára, ott voltak a társak és a labda, és egy csapásra elmúlt minden félelmem.



– Mi is történt az edzés után?
– Ott volt Benczés Miki, leraktak elém pár labdát, a fiatal DVTK-labdarúgók pedig sorfalat alkottak, és lőttem néhány szabadrúgást. Tettem, amit tennem kell, a legtöbből gól lett. Ott kezdődött kiváló kapcsolatom Mikivel, ami a mai napig tart, és remélem, ezután sem szakad meg, életem végéig kitart. Nagyszerű embert ismertem meg benne, azon kívül, hogy az edzőm volt. Akkor is számíthattam rá, amikor már nem volt itt.

– Az első mérkőzésre emlékszel?
– Nem emlékszem a csapat nevére, de az megvan, hogy kékben játszottak, és ha nem csal az emlékezetem, 3-0-ra nyertünk itthon. Elégedett voltam, mert hat hónap kihagyás után jó fizikális állapotban tértem vissza. Ahogy Spanyolországban mondjuk, megtört a jég, sokkal boldogabb lettem ezután, jobban éreztem magam.



– Nálunk is így mondják. A gólt tekintve idegenben tört meg a jég, ugye?
– Így van, a Debrecen B csapatánál játszottunk. De minden mérkőzés, perc, pillanat, amit Miskolcon, a DVTK-nál töltöttem, különleges lesz számomra életem hátralévő részében. Abbahagyom a profi futballt, az ember pedig mindig a végére emlékszik, számomra pedig ez egy csodálatos két és fél év volt.

– A másodosztály megnyerése, az azt követő ünneplés azért kiemelkedik a sok szép pillanat közül?
– A futball az életem, de nem csak az számít. Az én filozófiám szerint az élet egyszeri és megismételhetetlen, annyi időd van, amennyit Isten neked szánt, így nálam nincs jobb és legjobb rangsor. Mindent élményt intenzíven éltem meg, ki kell élvezni minden pillanatot, mert sohasem tudod, mit hoz a jövő.

– Az NB II-es bajnoki címet követően nyáron két honfitársad is a klubhoz érkezett Enrique Carreño és Francisco Gallardo személyében. Könnyebb lett ezután?
– Abból a szempontból igen, hogy tudtam velük spanyolul kommunikálni. Paco sevillai, akárcsak én, ráadásul együtt játszottunk az ottani utánpótláscsapatokban. Nagyon sok évre nyúlik vissza barátságunk, bár felnőtt szinten a DVTK-ban fociztunk együtt először. Bizalmasom, igazi barátom, nagyon fontos számomra, a legjobb dolog, ami velem történhetett akkoriban, hogy csatlakozott a DVTK-hoz. Nálunk úgy mondják, barátságunk bástya szilárdságú.



– Ősszel ott folytattátok, ahol nyár elején abbahagytátok.
– A legszebb időszakom Benczés Mikivel volt itt, nem titkolom. Nagyon jól kijöttünk, és tudott velünk bánni, megértett engem. Nekem nagyon erős személyiségem van, nemcsak a pályán, azon kívül is ambiciózus vagyok. Amikor valami nem tetszik nekem, az látszik rajtam, foggal-körömmel harcolok azért, ami az enyém, mert nem szeretek semmit sem elveszíteni. Miki ezt megértette, és bármikor segített, ha szükségem volt rá. Fizikailag, lelkileg és sportszakmai szempontból is minden rendben volt akkor.



– A karaktered miatt választottak csapatkapitánynak?
– Lehet, sokaknak visszás ez a hozzáállás, de én erényként éltem ezt meg végig életemben. Nagyon boldog életem volt, de számos nehéz és szomorú pillanatot is tartogatott számomra a sors – olyanokat, melyeket senkinek sem kívánok. Sok barátot el kellett engednem utam során, akik sokat jelentettek számomra, de nagyon fiatalon mentek el. Ezek a dolgok megerősítettek.

– Gondolom, nagy megtiszteltetés, hogy te viselheted azt a bizonyos karszalagot.
– Megtiszteltetés, büszkeség. Amikor közölték, hogy engem választottak a játékostársaik, először el se hittem, gondolkodtam, hogy elvállaljam-e, megbirkózok-e a feladattal. Relatíve kevés ideje voltam akkor Miskolcon, külföldi vagyok, nem beszélem a nyelvet, s finoman szólva az angolt sem folyékonyan. De ahogy mondtam, egyszer élünk! Erős a személyiségem, sosem hátráltam meg semmi elől, legyen szó akár rossz dolgokról. Soha sem tekintettem vissza, ha egy lépést hátra is tettem, az csak azért volt, hogy lendületet szerezzek.



– Kikkel volt a legjobb futballozni itt, Diósgyőrben?
– Mindenkivel. Olyanokkal, akik most is itt vannak, vagy már eligazoltak, például George Menougong, Vicente Arze, Budovinszky Krisztián, Lippai Ákos, Dobos Attila. Mindenki, aki megfordult itt, beleértve az edzőket és klub dolgozóit is, mert mindenkitől kaptam, tanultam valamit. Ezekre fogok emlékezni, mert mindentől lehet valamit tanulni.



– Van kedvenc gólod, mérkőzésed?
– Sosem felejtem el a Nyíregyháza elleni derbit még az NB II-ből. Rengeteg néző előtt játszottunk, és kulcsmérkőzés volt a feljutás szempontjából. Akkor bebizonyítottuk, hogy első osztályú csapatunk és szurkolótáborunk van, nem beszélve arról, mekkora ponthátrányt dolgoztunk le a tavasszal. Gól? 13-14-et lőttem itt, ezek közül voltak szépek és emlékezetesek is. Például az első NB I-es gólom az első fordulóban a Zalaegerszeg ellen. Már csak azért sem könnyen feledhető találat, mert jobbal lőttem, ami ritkán fordult elő karrieremben. De ott van még a Ferencváros elleni hazai, szép gól, a Siófoknak vagy a Haladásnak lőtt gólok. Mindre szívesen emlékezek majd vissza.

– A szurkolók különleges szerepet játszanak életedben.
– A miskolci hangulat semmihez sem hasonlítható Magyarországon. Bajnokok. Mi ezt szeretnénk megköszönni. A futballban lehet nyerni, döntetlent játszani, kikapni, mi pedig azért dolgoztunk, hogy a közönségünkhöz méltó eredményeket érjünk el.



–  Nem volt terhes a rajongás? Gyakran megállítottak titeket az utcán?
– Egyáltalán nem. Persze voltak, akik odajöttek beszélgetni, autogramot kérni, fényképezkedni, próbáltunk kommunikálni, olyan is volt, aki magyarázatot várt a gyenge teljesítményre. Felelni kell minden helyzetben, mert ők jóban-rosszban velünk voltak, nekünk pedig a DVTK játékosaként kötelességünk egyenlő partnerként kezelni őket, megadni a kellő tiszteletet, szeretetet – akár pozitívan, akár kritikával fordulnak felénk. Ha előfordult volna olyan, hogy verbálisan támadtak volna, azt is meg kellett volna értenem, mert egy játékos vagyok a sok közül.



– Szabadidődet mivel töltötted, mikor itt volt a családod?
– Mindent megnéztünk Miskolcon, amit lehet. A legjobban a diósgyőri vár tetszett. Amikor a feleségemmel és két gyermekemmel együtt kilátogattunk, éppen középkori várjátékok voltak. Fiam és lányom soha nem felejti el, akkora élmény volt nekik. Csaták, párviadalok, íjászok, lovak. Nekem is nagyon tetszett.



– A Miskolc Rally prológján is részt vehettél.
– Emlékezetes az is, hiszen előtte sosem ültem ilyen járműben. Szeretek más mesterségekbe is betekinteni. A focit mindenki szereti, vannak viszont a labdarúgásnál jóval veszélyesebb sportágak is, melyekről nem nagyon esik szó, nem érdeklődünk felőlük. Nem tudjuk ugyanis, mit élnek át, mit is csinálnak valójában, mint például a rallyversenyzők. Ahogy ültem az anyósülésen, arra gondoltam, milyen nagyszerű sportoló lehet pilótám, és hogy a futball sokkal könnyebb annál, mint gondoltam.

– Fiad, David is belekóstolhatott a diósgyőri fociba. Szeretnéd, ha ő is futballista lenne, vagy rá bízod a döntést?
– Bármiről is legyen szó, ő dönt a sorsáról, hogy mit szeretne. Az egyetlen, amit labdarúgóként tehetek, hogy segítek neki, tanácsokat adok, apa és barátként pedig elmondom neki, hogy sok utat választhat, melyek közt rengeteg rossz is van. Az egyetlen, amit nem szeretnék, hogy a tévutak egyikén induljon el. Szeretném, ha választana egy sportágat, de ha nem, akkor is jó ember legyen, én pedig ebben segíteni fogok neki. Édesapámtól megtanultam, hogy a támogatás nagyon fontos. Ha nem tudsz, akkor is legalább megpróbálni.



– Mi az alapvető különbség a magyar és a spanyol foci között?
– Egy foknyi különbség van a… hogy is mondjam, nem is profizmus, mert itt is ilyen alapokon működik a futball. Szóval ahhoz, hogy elérjék a spanyol szintet, szükség van egy erőnléti edzőre, egy táplálkozási tanácsadóra, sok minden másra egy csapatnál, ami ott megvan. Szerintem javulás tapasztalható ezen a téren, lassan, de haladnak. Meggyőződésem, hogy egy erőnléti edzővel a háttérben ez a keret sokkal jobb eredményt ért volna el.



– Végül is, miért döntöttél a visszavonulás mellett?
– Nagyon jó kérdés… A döntés háttere régebbre nyúlik vissza. Nehéz… Minden porcikámmal, tiszta szívemből imádom a futballt. Édesanyám elhunyt, és mindennél erősebbé vált onnantól kezdve az érzés, hogy a családomnak szüksége van rám. Akármennyire is azt sugallja az eszem, hogy folytassam, a szívem mást mond. Rendkívül fáj, mert nagyon boldog vagyok itt, de úgy érzem, eljött az idő.

– Hogyan tovább?
– Először is kiélvezek minden pillanatot a családdal, mert nagyon nehéz időszakon vagyunk túl a szeretteimmel. Aztán bármi lehet. Ha a futballpálya mellett maradhatok, mint edző, megragadom az alkalmat. Ugyanakkor, amennyiben máshogy alakul az élet, attól sem riadok vissza. Ha kézművesként, szobafestőként vagy egy bányában kell dolgoznom, mint a barátaim, akik minden nap kockáztatják ott az életüket, akkor ott. Nem okozna gondot, ha be kellene „koszolni a kezem”, mert édesapám így nevelt, erre pedig büszke vagyok.



– A sérved hátráltatott valamennyire? Korábban mondtad, hogy a civil életben nem akadályozna.
– Fájdalom az van néha. Itt azt javasolták, hogy operálják meg, de megkérdeztem, mennyi kihagyással járna. 1-2 hónapról lett volna szó, és mivel akkoriban már foglalkoztatott a visszavonulás gondolata, engedélyt kértem, hogy az FC Sevilla orvosa kezelhessen otthon. Ő úgy látta, olyan sérvről van szó, melyet nem elengedhetetlen megoperálni, így különböző gyakorlatokat végeztem minden nap. Sikerült olyan szintre jutni, hogy a legrosszabb, ami történhetett, az a fájdalom, amit el kell tűrni. Ez a fájdalom viszont olyan szituációkban jön elő, amit hamar elfelejtesz. Fáj, néha nagyon, de elértük, amit a Sevilla orvosával szerettünk volna, hogy játékkal fejezhessem be karrieremet.

– Mit kívánsz a klubnak, a szurkolóknak?
– A legjobbakat. Ismerjük az ultrák döntését, remélem, megtalálják a vezetőséggel az arany középutat. A szurkolóknak igazi szenvedés lehet, hogy nem láthatják csapatukat, míg az egyesületnek szüksége van a vezérdrukkerekre. Bízom benne, hogy megegyeznek úgy, hogy mindenkinek jó legyen, hogy újra láthatják a csapatukat, ennek örülnék. Ezen kívül sok szerencsét kívánok nekik. Ami sikert ezentúl elérnek, én is magaménak fogom érezni.



– El tudnád képzelni magad egy nap a DVTK edzőjeként?
– Ahogy mondom, sosem tudod, mit hoz az élet. Megszerzem a licenszet, aztán meglátjuk. Büszke lennék arra, ha olyan csapatot irányíthatnék, mely ilyen közel áll a szívemhez.

– És magánemberként, szurkolóként viszontláthatunk esetleg a lelátón?
– Jövök, jövök, ez biztos! Fernando és én abbahagyjuk pályafutásunkat, de Paco folytatja, itt szeretne továbbra is játszani Miskolcon, a DVTK-ban. Remélem, ez összejön. A DVTK iránti tiszteletből és szeretetből jövök majd, amikor csak tudok.



– Üzennél valamit magyarul?
– Magyarul? Mit is tudnék... Mindig is azon gondolkoztam, hogyan mondhatják, „mindig a szívemben leszel”, de nem tudom, hogyan ejtik. Mindig a szívemben leszel. Ezt érzem. A DVTK már mindig részem lesz.

Az interjú a DVTK megbízásából készült José Luque búcsúja alkalmából
Fotók: minap.hu archívum