MiNap Online

Serfőző Simon – Pro Urbe

2011-05-11 11:27

A szószaporításban – ami más népeknél is jobban elharapódzott nálunk – a szerkesztőségek is vétkesek. Sőt! Így volt ez a jó emlékű Napjainknál is. Egy, csak egy legény volt, ki ritkán szólt, s akkor is röviden. Ő állt akkoriban – ami években számolva is hosszú idő – a versrovat élén.

Immár nemcsak az esztétáknak, irodalomtörténészeknek ad munkát, de az érettségi tételek között is szerepel költői pályafutása. Ami tiszteletreméltó, csak jelentősen leszűkíti a pályaképet, mert hol vannak a regények, a drámák, az irodalmi riportok, szocionovellák, melyek a nemzeti, társadalmi lelkiismeretet ébresztgették, önismeretre sarkalltak – a történelmi leckéztetések idején.
A sok és sok műfajú írásmű annak az alkotónak a műhelyében született, aki így vall a kezdetekről: „Szó csak annyi volt a számban, amennyivel/ a tehenekre kiabáltam”…
Ezzel máris a tanyán vagyunk, a Gyermekidőben – hogy cím szerint említsük azt a kétkötetes remek prózát, ami már az érett író tolla alól került ki. A tanya és a vonat! Hívószavak, varázserejük van! A tanyáról vitte Simont hatévesen iskolába a vonat, s vasúti térkép kellene, hogy a következő évtizedek állomásait felsoroljuk. Számára a vonat a meditáció és az összeköttetések, a kapcsolatok eszköze. A költő szülőhelye ugyan Zagyvarékas (a Közép-Tisza vidék települése, a Jászság kistérségében, Szolnoktól északnyugatra, a Zagyva folyó partján), de a családi fészek – a hatvanas évekig, s kicsit még tovább is – egy tanyaház; a falu peremén.
– Kétgyökerű ember vagyok – mondja a költő.
De kell-e mondania, hogy a „másik gyökér” Miskolc talajából táplálkozik, a hatvanas évektől kezdve. Akkor fogadta be a város, mikor éppen légüres térbe került. Fizetség című versét nemcsak az Új Írás közölte, de a Szabad Európa Rádió is közzé tette. Legyen elég annyi, hogy a Szolnok Megyei Néplap, ahonnan katonának bevonult, nem tartott munkájára igényt, s „utána nyúlt” a honvédség is a leszerelésekor. Kezdetben Miskolcon sincs állás, a Napjaink azonban szívesen közli írásait, és családtag lesz az irodalmárok között. Minden ismert és kevésbé ismert nevet felsorol, kik társai voltak. De tán elég, ha Gulyás Mihályt, Baráth Lajost, Kabdebót, Berencsit, Hargittai Attilát, Akácz Istvánt említjük.
Milyen készség, fogékonyság kell ahhoz, hogy egy önálló, öntörvényű alkotó rovatvezetést, szerkesztést s minden ezzel járó „műhelymunkát” vegyen a nyakába, s, horribile dictu, még egy irodalmi kiadó felelősségét és kockázatát is felvállalja?
– Mindig is ilyesmire vágytam – hangzik a lakonikus válasz.
– Na, és a zagyvarékasi jelenlét, amit soha semmi nem szakított meg?
– Építkezni kezdtünk a faluban; a ház felhúzásának minden fázisában benne van a kezem munkája. Aztán a tanyai istállót, ólakat, kamrákat – mintha skanzent létesítenénk – áttelepítettük az új községi portákra. Közben persze hallgattam az embereket, szomszédokat, falubelieket, akik mindig mondták a magukét…
A községben állandó kiállítása van, mint Móricz Zsigmondnak, aki fogadott fiacskáját látogatta egykor Rékason. Mikor ezt említem, a költő csak bólint. Sorolom tucatnyi díját, kitüntetését, de csak akkor állít meg, mikor a Balassi Bálint-emlékkardot említem.
– Tudod-e, hogy már Balassi idejében is voltak magyar képversek?
– Iskolában nem tanítják, de most arról is értesülök, hogy a Felsőmagyarország Kiadó – Kilián István tudományos közreműködésével, mert egy kiadó nem élhet meg a legjobb szakemberek részvétele nélkül! – közzé tette a Magyar képversek című kötetet.
(Gy. B. – Pro Urbe c. kiadvány)