MiNap Online

Kabdebó Lórántné Dobos Marianne – Szabó Lőrinc Irodalmi Díj

2011-05-11 11:11

„Non numero horas nisi serenas!” – mondja a bölcs öreg, a Mozart hallgatása közben című Szabó Lőrinc versben. „Csak a derű óráit számolom.” De hány év marad ’68-ból, ha csak a derű óráit számolom? Nagyon sok. Mert Isten az őt szeretőknek mindent a javára fordít. És a legrosszabb után is meglepetve nézed, hogy mi volt az a jó, ami Isten ajándéka volt ebből a számomra – mondja az írónő.

Dobos Marianne könyveiben, életében, még betegségeivel küzdve is fontos számára, hogy hallassa hangját és tanúságtételeivel segítse azokat, akik figyelnek rá.
Amikor kiderült, hogy ő lesz az idei Szabó Lőrinc-díjas és a róla készülő írás gondolata megszületett, kaptam egy hívást. Olyan fiatal doktoranduszok nevében keresett meg egy hölgy, akik köszönetet akartak mondani Marianne-nak a sok biztatásért és segítségért, melyet tőle a kritikus pillanatokban kaptak. Ő maga küldetésének is a segítést tekinti.
Önvallomásában minderről Bizalom címmel így ír:
» Szent Januárius püspök – a Márai-kedvelők San Gennarója – ünnepének előestéjén születtem, 1942. szeptember 18-án.
A szent vértanú és mártírtársai tiszteletét a IV. század óta őrzi a hagyomány, a római naptárba 1586-ban vették föl az ünnepüket. A Diocletianus-féle keresztényüldözés áldozatai voltak. A Jeromos-féle Martirológiumban olvasható, hogy szeptember 19-én volt Januarius temetése a Nápoly melletti Puteoliban. A legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet: medvék elé kell vetni őket. Januarius visszaadta a látását. A történelem folyamán oly sok „vérbíró”-nak ez a „jeles” elődje „hálája jeléül” megváltoztatta az ítéletét fővesztésre.
A hagyomány szerint egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét. Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda.
A vércsoda az a jelenség, amely abban áll, hogy az ampullákban őrzött, összeszáradt vér időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog. Nápolyban őrzik az immár a város fővédőszentjeként tisztelt San Gennaro vérét. Egy ovális keresztmetszetű, hatvan köbcentiméteres, és egy kisebbik, hengeres, huszonöt köbcentiméteres köbtartalmú ampullában. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda. Nyolc napon át mindkét ünnep után így marad a vér, majd megalvad.
Természetes módon nincs magyarázat erre a jelenségre.
Nekem két alkalommal volt részem abban a – nevezhetem így: – kegyelemben, hogy ott szoronghattam a hatalmas tömegben a bazilikában, és a szentmise végeztével ereklyecsókra is járulhattam.
A Jóisten egyik álneve a véletlen, szoktam mondani, és azt is annak tekinthetem, hogy a harmincnyolcadik és a hatvanötödik születésnapomat ott ünnepelhettem. Azon az egyhónapos olaszországi utazáson lettem a „vallásosból” – hívő.
„Boldogok…” – így kezdi nyolcszor egymás után Jézus a Hegyi beszédben, és hallunk ezután nyolc paradoxont. Két keresztény évezred az egyház által már kanonizált boldogjai és szentjei, illetve a „mindenszentek”, a sok névtelen és ismeretlen keresztény élt az Ige szerint. „Verbum caro factum est!” Szívükben minden nap karácsony volt. A XX. századi magyar történelem sorsfordító karácsonyaira (az 1944-esre, az 1956-osra és az 1989-esre) emlékezve készítettem trilógiát. Jókai Mór a Csataképekben összegyűjtötte a korszak azóta legendás eseményeit, az azokban résztvevők, szerepvállalók szinte mesébe illő történeteit, ennek példáján felbuzdulva kérdeztem ki az irodalmi, művészeti és tudományos életben kiemelkedő szerepet játszó kortársakat, illetőleg hozzátartozóikat: hogyan viselkedtek, mit tettek az évszázad három sorsfordító pillanatában. Fontos az a szinte közös narratíva is, ami kikerekedik a könyvekből, fontos és dokumentatív erejű egyaránt, de ami munkámat éltette, és ennél is fontosabb, az az a vágy, hogy felmutassam az utánunk következő generációknak is erőt, biztatást adva ezzel a rájuk is váró „életcsatákhoz”: a legválságosabb pillanatokban is „felragyog az ünnep”. A könyv tanulságos mind az irodalomtörténet, mind a történelem szempontjából, egyetemi tanár és középiskolai oktató olvasói, írásos ismertetői egyként úgy nyilatkoztak, hogy e könyvek nélkül elképzelhetetlen mind a középiskolai, mind az egyetemi magyar irodalom- és magyar történelem-oktatás.
Példaképeim lettek ezek az emberek, drága, azóta az örök hazába költözött barátaim, szinte mindannyian. „Unokáinknak” (a saját öt unokámnak, de évszázadokra minden unokának) ajánlottam ezeket az igaz „meséket” leíró könyveket, szemben a gyakori történelemhamisításokkal.
Példaképem a növényvilágból egy aprócska gyom, ahogyan a népnyelv hívja: a kutyatej, pitypang, láncvirág. Éjjeli lámpa. Taraxacum officinale. Háromezernyi magtermését a szél szerteszét fújja. Hová, merre szállnak? Hol fognak meggyökerezni, hogy Isten napja felnevelje mindegyikük háromezer magtermését? Azt csak ő tudja, aki az első tizenkettőnek azt mondta: „Menjetek el a világ végéig!” »
– Mindenkinek meg kell mutatni, hogy Isten maga a szeretet, hogy élni jó. Minden szép és gyönyörű, és ha nem szép, akkor is bízni kell abban, hogy majd jó lesz. És végiggondoltam, és erről szóltak utána a műveim, magát azt, hogy mi az, ami a hétköznapból ünnepet tud csinálni.(Cz. Á. – Pro Urbe c. kiadvány)